Aczél Endre írásával emlékezem meg Misi Mókus szülőatyjáról. A memoár az Aczélsodrony '60-as évek című kötetben jelent meg.

 

László Zoltán író, újságíró írta róla szellemesen 2005-ben: „Fura figura volt, olyan, mintha egy Tersánszky-regényből lépett volna elő. Hosszú, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha rongyokat viselne.” Természetesen Tersánszky Józsi Jenőről van szó, aki nyolcvanévesen, 1969-ben fejezte be termékeny földi pályafutását. Tovább idéznék, mert soha találóbb szavakat le nem írtak róla: „Kérkedett irtózatos testi erejével, néha társaságban felkapott egy karosszéket a benne ülő emberrel együtt, és kinyomta a magasba. Egy ültében megivott több liter bort anélkül, hogy a mámor legcsekélyebb jele látszanék rajta, közben pedig áradtak belőle a mulatságosabbnál mulatságosabb történetek. De ha éppen nem ivott, akkor is egy kicsit mámorosnak látszott, és az utcán, összetalálkozva egy akár felületes ismerőssel is, hangosan szidta a fennálló rendet…” Szó, mi szó, azt hiszem, Déry Tibor írta meg, hogy az ötvenes évek legelején, amikor mindenki az ÁVH-tól rettegett, egy utasokkal teli villamoson valaki odaköszönt Tersánszkynak, s az író, arra a kérdésre, hogy „mit csinálsz, Jenő”, többek feje fölött azt ordította vissza, hogy: szabotálok. Szabotázsért annak idején halálra ítéltek embereket, sokakat. De ezt az erdélyi clownt semmi sem riasztotta vissza. A Tersánszky-ethoszt talán azzal a mondattal tudnám leginkább életközeibe hozni, hogy ez az erős és bátor ember gyűlölte az üldözőket, és mindig az üldözöttek pártján állt. Lettek légyen azok kommunisták, zsidók, katonaszökevények vagy a Rákosi-rendszer megtaposottjai. Jellemző, hogy noha 1949-ben még Kossuth-díjat kapott, Révai József tréfát nem ismerő kultúrpolitikája – ez a minősítés is Dérytől való – száműzte őt a magyar irodalomból, pontosabban a meseírásba kényszerítette, ahol is azonban, megtréfálván üldözőit, megint maradandót alkotott. A Misi Mókus kalandjait, ezt az elbűvölő mesét imádták a gyerekek, a belőle készült bábjátékot, melyből folytatásos film is készült, a mai napig játsszák. Mit alkotott Tersánszky? Mindent. Két feleség és számtalan múzsa éltette a bor mellett. Szerepeljen első helyen az 1916-os Viszontlátásra drága című regénye, amely, azt hiszem, nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is elsőként festette meg, hogy a háború hogyan zülleszti el – a szó szexuális értelmében is – a nőket. Ady Endre ezt a művet kiemelkedőnek mondta. Aztán – egy öngyilkossági kísérlet után, amelynek a mozgatórugói ma sem érthetőek – megalkotta az első magyar musicalt, lévén értője szövegnek, zenének (minden hangszeren remekül játszott, főként a fúvósokon), színpadnak, díszletnek. A Szidike című darab volt ez, a főszerepekben Kabos Gyulával és Vaszary Pirivel. Pár évvel később megint megmerítkezett a számára oly kedves és az álszent kor számára oly befogadhatatlan erotikában: A céda és a szűz című kisregénye miatt kapott néhány hónapnyi fogházat. Erre jött a Legenda a nyúlpaprikásról – a kedvencem. Tersánszky ebben egy tekergő, mezei kondást örökít meg, ki egyfolytában egy jó nyúlpaprikásról álmodozik, s amikor végre szert tesz egy süldő nyúlra, azt, ahelyett hogy levágná, felneveli. Édes, hepiendes történet, annyi empátiával, amennyi nemhogy egyetlen emberben, talán egy nemzedékben se gyülemlik fel. Mindezzel együtt Tersánszky Józsi Jenő neve egyetlen névvel azonos: Kakuk Marciéval. Miképp Tamásié Ábelével. Két évtizeden át önálló regények egész sorát írta meg erről a piaci polgárról meg a nemeziséről, a fondorlelkű Somáról, léha munkakerülőkről, de tisztalelkű emberekről. A Kakuk Marci-történetek a 20. századi magyar irodalom legjobb darabjai között vannak. Minél többet olvassa Tersánszkyt az ember, annál inkább támad olyan érzete, hogy Móricz és Krúdy mellett ez az ember tudott a legjobban írni.