Címkefelhő
Feedek
Megosztás
HTML
HTML
HTML

Naptár - Nagy László emlékére

0

Ezzel, a számomrak legkedvesebb versével emlékezem meg Nagy Lászlóról, aki  37 éve hunyt el, 1978. január 30-án.

 

 

Nagy László: -
ADJON AZ ISTEN


Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
õ küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetõk helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.

Naptár - 110 éve született Graham Greene

0

Az angol író születésének 110 . évfordulója van ma.  Az isztambuli vonat regény részletével emlékezek meg az író emléke előtt.

 

ELSŐ RÉSZ
Ostende
1
A hajópénztáros kézbe vette az utolsó
partraszállókártyát, és az utasokra nézett, ahogy a sínek
és váltók véget nem érő egyhangú sorában az elárvult
tehervagonokat kerülgetve átszelik a szürke, csatakos
rakpartot. Feltűrt kabátgallérral, nyakukat a válluk közé
húzva mentek; a hosszú vasúti kocsikban, a fülkék
asztalán már felgyújtották a lámpát, s az égők kék
gyöngysorként ragyogtak át az esőn. Egy óriás daru
gémje húzott el nagy ívben, aztán leereszkedett, s a
csörlő zakatolása egy pillanatra elnyomta a víz átható
hangjait, a borús égből zuhogó eső kopogását, a
rakpartot és a gőzös oldalát csapkodó hullámok zaját.
Délután fél öt volt.
– Úristen, micsoda tavasz – mondta hangosan a
hajópénztáros, hogy megpróbálja elűzni az utóbbi
néhány óra képeit, az eső áztatta fedélzetet, a gőz, az
olaj és a bárból kiáradó poshadt világos sör szagát, a
fekete selyem suhogását, ahogy a pincérnő ide-oda
cikázott a bádogkorsókkal. Fölpillantott a daru
acélmerevítőire, föl a kezelőállásig, ahol egy kék
kezeslábasba bújtatott apró figura hatalmas kereket
forgatott; a pénztáros szokatlan irigységet érzett. A
darukezelőt jó tízméternyi köd és eső választotta el tőle,
az utasoktól, a hosszú, kivilágított expressztől. Én
viszont képtelen vagyok elszakadni ezektől az átkozott
arcoktól, gondolta a hajópénztáros, és eszébe jutott a
súlyos szőrmekabátba burkolózó zsidó fiatalember, aki
azért panaszkodott, mert kétágyas fülkét kapott; két
istenverte órára, nem többre.
Odaszólt az utolsó másodosztályú utasnak: –
Asszonyom, nem arra. A vámépület emerre van. – Az
arc szokatlanul fiatal volt; ettől a hajópénztáros kissé
megenyhült; ez legalább nem panaszkodik. –
Asszonyom, nem kér hordárt a bőröndjéhez?
– Inkább nem – felelte. – Nem értem, mit mondanak.
Különben se nehéz. – Olcsó fehér esőkabátja fölött
összecsücsörítette a száját. – Hacsak maga nem akarja
vinni, kapitány úr. – A hajópénztárost elbűvölte a lány
arcátlansága. – Ó, ha fiatal lennék, önnek nem is lenne
szüksége hordárra. Fogalmam sincs, hogy ezek mit
képzelnek. – A fejét csóválta, amikor a zsidó
fiatalember kilépett a vámosok barakkjából, s a
nyomában két megrakott hordárral, szürke antilopbőr
cipőben óvatosan megindult a sínek között. – Messzire
megy?
– Végig – felelte a lány, és boldogtalanul elnézett a
sínek fölött a csomaghalmokra, az étkezőkocsi
felgyújtott lámpáira, a sötéten várakozó vagonokra.
– Hálókocsival?
– Nem.
– Pedig azzal kellene – állapította meg a férfi –, ha már
ilyen hosszú útra megy. Három éjszaka vonaton. Az
nem tréfa. Egyébként minek megy Konstantinápolyba?
Házasodni?
– Tudomásom szerint nem. – A lány az indulástól
mélabús lett, és félt az ismeretlentől, de most egy kissé
elmosolyodott. – Bár ki tudja, nem igaz?
– Dolgozik?
– Táncolok. Varietében.
A lány köszönt, és elfordult a férfitól. Az esőkabáton át
látszott, hogy karcsú a teste, mely még a sínek és
hálókocsik közt botorkálva is meg tudta őrizni
magabiztosságát. Egy jelzőlámpa pirosról zöldre váltott,
s egy gőzszelep hosszat füttyentett. A lány arca
közönséges volt és hamiskás, a modora merész és
szomorú, a férfi még egy pillanatig legeltette rajta a
szemét. – Emlékezzen rám! – kiáltott utána. – Egy vagy
két hónap múlva újra látni fogom magát. – De tudta,
hogy ő viszont nem fog emlékezni a lányra; az
elkövetkező hetekben túl sok arc fog bebámulni az
irodája ablakán, az egyik kabinjegyet akar, a másik
pénzt vált, a harmadik hálókocsijegyet szeretne; túl sok
ahhoz, hogy megjegyezzen valakit, akin nincs is semmi
rendkívüli.
A személyzet közben nekilátott a visszaút
előkészítésének, elkezdték súrolni a fedélzetet, s amikor
a pénztáros fölért a hajóra, egészen földerült az arca,
hogy végre eltűntek az idegenek. Szerette volna, hogy
mindig így legyen; pár külföldi matróz, akiket eligazgat
a saját nyelvükön, egy pincérnő, akivel meg lehet inni
egy pohár sört. Franciául mordult a matrózokra, de azok
csak vigyorogtak, és rázendítettek egy “cocu”-ról szóló
szemérmetlen dalra, és ettől a hajópénztáros
nyárspolgári lelkébe egy kis irigység mart. – Pocsék idő
az átkeléshez – mondta angolul a főpincérnek. A férfi
korábban Londonban volt pincér, s a hajópénztáros soha
nem mondott többet franciául, mint amennyi szükséges.
– Az a zsidó fiatalember – folytatta – nagy borravalót
adott?
– Mit képzel? Hat frankot.
– Nem lett rosszul útközben?
– Nem. Az öreg bajszos pasas az egész úton rosszul
volt. Én akarom tíz frankom. Megnyertem fogadást.
Angol volt.
– Menjen már. Olyan akcentussal beszélt, hogy szinte
vágni lehetett.
– Látom útlevele. Richard John. Tanító iskolában.
– Mókás – ismerte el a hajópénztáros. Mókás, gondolta
újra, amikor vonakodva kifizette a tíz frankot, mert lelki
szemeivel megint látta azt az esőkabátos, fáradt, szürke
férfit, aki sietve elhúzódott a hajókorláttól, mihelyt
fölhúzták a feljárókat, és a hajókürtök éleset sivítottak a
felhők közt nyíló hasadék felé. Újra hallotta, ahogyan
újságot kért, esti újságot. Az nincs, közölte
vele a hajópénztáros, mert csak később jelenik meg,
mint ahogy a vonat elindul, s amikor a férfi meghallotta
a választ, hosszú, szürke bajuszát sodorgatva álmodozón
megállt.

Naptár - 126 éves lenne Tersánszky-Józsi Jenő

0

Aczél Endre írásával emlékezem meg Misi Mókus szülőatyjáról. A memoár az Aczélsodrony '60-as évek című kötetben jelent meg.

 

László Zoltán író, újságíró írta róla szellemesen 2005-ben: „Fura figura volt, olyan, mintha egy Tersánszky-regényből lépett volna elő. Hosszú, sovány, kócos férfi, akin az új ruha is úgy lógott-lengett, mintha rongyokat viselne.” Természetesen Tersánszky Józsi Jenőről van szó, aki nyolcvanévesen, 1969-ben fejezte be termékeny földi pályafutását. Tovább idéznék, mert soha találóbb szavakat le nem írtak róla: „Kérkedett irtózatos testi erejével, néha társaságban felkapott egy karosszéket a benne ülő emberrel együtt, és kinyomta a magasba. Egy ültében megivott több liter bort anélkül, hogy a mámor legcsekélyebb jele látszanék rajta, közben pedig áradtak belőle a mulatságosabbnál mulatságosabb történetek. De ha éppen nem ivott, akkor is egy kicsit mámorosnak látszott, és az utcán, összetalálkozva egy akár felületes ismerőssel is, hangosan szidta a fennálló rendet…” Szó, mi szó, azt hiszem, Déry Tibor írta meg, hogy az ötvenes évek legelején, amikor mindenki az ÁVH-tól rettegett, egy utasokkal teli villamoson valaki odaköszönt Tersánszkynak, s az író, arra a kérdésre, hogy „mit csinálsz, Jenő”, többek feje fölött azt ordította vissza, hogy: szabotálok. Szabotázsért annak idején halálra ítéltek embereket, sokakat. De ezt az erdélyi clownt semmi sem riasztotta vissza. A Tersánszky-ethoszt talán azzal a mondattal tudnám leginkább életközeibe hozni, hogy ez az erős és bátor ember gyűlölte az üldözőket, és mindig az üldözöttek pártján állt. Lettek légyen azok kommunisták, zsidók, katonaszökevények vagy a Rákosi-rendszer megtaposottjai. Jellemző, hogy noha 1949-ben még Kossuth-díjat kapott, Révai József tréfát nem ismerő kultúrpolitikája – ez a minősítés is Dérytől való – száműzte őt a magyar irodalomból, pontosabban a meseírásba kényszerítette, ahol is azonban, megtréfálván üldözőit, megint maradandót alkotott. A Misi Mókus kalandjait, ezt az elbűvölő mesét imádták a gyerekek, a belőle készült bábjátékot, melyből folytatásos film is készült, a mai napig játsszák. Mit alkotott Tersánszky? Mindent. Két feleség és számtalan múzsa éltette a bor mellett. Szerepeljen első helyen az 1916-os Viszontlátásra drága című regénye, amely, azt hiszem, nemcsak a magyar, hanem a világirodalomban is elsőként festette meg, hogy a háború hogyan zülleszti el – a szó szexuális értelmében is – a nőket. Ady Endre ezt a művet kiemelkedőnek mondta. Aztán – egy öngyilkossági kísérlet után, amelynek a mozgatórugói ma sem érthetőek – megalkotta az első magyar musicalt, lévén értője szövegnek, zenének (minden hangszeren remekül játszott, főként a fúvósokon), színpadnak, díszletnek. A Szidike című darab volt ez, a főszerepekben Kabos Gyulával és Vaszary Pirivel. Pár évvel később megint megmerítkezett a számára oly kedves és az álszent kor számára oly befogadhatatlan erotikában: A céda és a szűz című kisregénye miatt kapott néhány hónapnyi fogházat. Erre jött a Legenda a nyúlpaprikásról – a kedvencem. Tersánszky ebben egy tekergő, mezei kondást örökít meg, ki egyfolytában egy jó nyúlpaprikásról álmodozik, s amikor végre szert tesz egy süldő nyúlra, azt, ahelyett hogy levágná, felneveli. Édes, hepiendes történet, annyi empátiával, amennyi nemhogy egyetlen emberben, talán egy nemzedékben se gyülemlik fel. Mindezzel együtt Tersánszky Józsi Jenő neve egyetlen névvel azonos: Kakuk Marciéval. Miképp Tamásié Ábelével. Két évtizeden át önálló regények egész sorát írta meg erről a piaci polgárról meg a nemeziséről, a fondorlelkű Somáról, léha munkakerülőkről, de tisztalelkű emberekről. A Kakuk Marci-történetek a 20. századi magyar irodalom legjobb darabjai között vannak. Minél többet olvassa Tersánszkyt az ember, annál inkább támad olyan érzete, hogy Móricz és Krúdy mellett ez az ember tudott a legjobban írni.

Naptár - Móricz Zsigmondra emlékezve

1

Ma 72 éve hunyt el a remek író, Móricz Zsigmond. Egyik leghíresebb elbeszélésével emlékezem rá.

 

Hét krajcár

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.

Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

- Elbújtak.

- Micsodák?

- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot:

- Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.

Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.

- Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.

- Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:

Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki...

Azzal felfordítottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az ódalamat.

- Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.

- Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

- Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

- No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

- Megáll csak - szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.

A szemének alig akart hinni.

- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy - kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám:

- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

- Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.

És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.

- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.

- Egy krajcár? - kérdezte.

- Hát.

- Adok én.

- No még a kéne, kódustól alamizsnát.

- Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.

- Na hálá légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

(1908)

Naptár - Tegnap történt: 106 éve született Robert Merle

0

A remek francia író  születésének 106. évfordulója volt tegnap.

Én is megemlékezem róla, mert a Malevil egészen zseniális regény.

Az értékelésem közlöm.

Robert Merle: Malevil

Ez a könyv elmondhatatlanul zseniális volt számomra.
El kell mondanom, megrészegültem tőle. Kicsit még mindig bennem az „ütése”.
Ezt a könyvet még Anya ajánlotta kamaszkoromban.
Úgy voltam akkor, hagyjuk. Hagyjuk még…
Megérte várnom!
Felnőttként többet tudtam benne látni. Ez csak fikció. De mégis kőkemény valóság. Több volt most.
Ez a könyv olyan, mint a jó bor. Éretten finomabb.
Ez a könyv olyan, mint a finom étek. A kedvenc étkek egyik legjobbja.
Ez a könyv olyan, mint a legjobb zene.
Ez a könyv olyan, mint a legédesebb szerelem.

Bor, étel, zene, szerelem. Az élet gyönyörei. Mind.
A Malevil is az volt. Az új „Robinsonom”!
Nem tudom felülmúlta-e? Talán igen.
HATALMAS szó.

Köszönöm, Robert Merle, hogy megírta!
Köszönöm, Anya, hogy szóltál róla!
Köszönöm, hogy olvashattam!

Szabályosan „részeg” lettem tőle. Pedig nem iszom alkoholt.
Malevil az új bormárkám. Ami ártalmak nélkül le tud itatni.

Merci, Robert Merle!