Címkefelhő
Feedek
Megosztás
HTML
HTML
HTML

Könyvajánló - Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042 - 2. részlet

0

Ebben a posztban kis gastronómiai kalandozást tehet az olvasó.

 

 

VEGETÁRIÁNUS DISZNÓHÚS


Ekkor megéheztem, és elkezdtem körbenézegetni, hol találhatnék valami harapnivalót.
Megláttam egy helyet az utca másik oldalán, ahol folyton ki-be csapódott az ajtó, mert állandóan ki-be jártak az emberek. Mellesleg itt valamikor söröző volt, aztán tejbár, és úgy látszott, most is valami hasonló van.
A háztető magasságában megláttam a már ismerős munkás alakját, aki egyik izmos kezében kanalat, a másikban villát tartott. A villája hegyén még volt is valami, de hogy pontosan mi, azt nem tudtam kivenni. A munkás barátságosan mosolygott, és ez volt alá írva:
Aki leadja a másodlagos terméket,
kiváló ellátásban részesül.
A bejáratnál a következő tábla lógott:
Finom falatok Komtápi
Némi gondolkodás után eszembe jutott, hogy Komtápi azt jelenti, Kommunista Táplálkozási Intézmény.
Ahogy átfutottam az utcán, majdnem elütött egy hatalmas pótkocsis gőzteherautó. A sofőr rátaposott a fékre, megállította tüzet okádó masináját, és olyan válogatott káromkodások özönét zúdította rám, amiből csalhatatlanul fel lehetett ismerni fürdőbeli ismerősömet, Kuzját. Teljesen úgy tűnt, hogy nem lesz neki elég az, amit szavakban ki lehet fejezni, és már rohant is felém, egy csavarkulcsot lóbálva a feje fölött.
– Kuzja! – kiáltottam rá rémülten. – Hát nem ismersz meg?
– Ja, te vagy az, apuska! – Kuzja leeresztette a kezét, de szemmel láthatólag nagyon csalódott volt, hogy egy ilyen jó kis lendületes csapás kárba veszett. – Mit járkálsz itt az úttesten, csak tátod a bagólesődet apuska, itt egykettőre vagy széttrancsíroznak, vagy a fejedet törik be. Csak nálatok, ott a kapitalizmusban volt minden sokkal egyszerűbb. Nálatok ott tán csak szamarak és tevék jártak az utcán, itt meg látod, mi van, csupa technika.
Megkérdezte, hogy vagyok, nem kell-e valamit segíteni, és még egyszer lelkemre kötötte, hogy ha valamire sürgősen szükségem lesz, például gőzkazánra, dugattyúhengerre vagy ilyesmire, bátran forduljak csak hozzá. Azután elhajtott, én meg ezúttal sikeresen átkeltem a sugárúton és közeledtem a Komtápihoz.
Nem volt hosszú a sor, nem több mint úgy hatvan ember. Egy idős őrmester állt a bejáratnál lyukas atlétatrikóban és karján piros karszalaggal, és egy lyukasztóval lyuggatta a neki odanyújtott szürke papírfecniket.
Sorállás közben elolvastam a falra kifüggesztett hirdetményt, amely arról szólt, hogy az általános táplálkozási szükségleteket csak a másodlagos termék leadásáról szóló igazolás bemutatása ellenében elégítik ki.
Ugyanitt lógott „A Kommunista Táplálkozási Intézmények viselkedési szabályzata”. Ebben az állt, hogy az ávkp és személyesen a Genialisszimusz fáradozásának köszönhetően sok jelentős siker született a kommunnyikok rendszeres és minőségi étkeztetése terén. Az étel egyre jobb minőségű és egyre diétásabb. A kommunnyikok racionális étkezését tudományos alapokra helyezték, aminek eredményeképpen szép sikereket értek el a kövérség elleni küzdelemben.
Alább az volt olvasható, hogy a Komtápiban tilos:
Kabátjellegű ruházatban étkezni.
Hangszereken játszani.
Felállni az asztalokra vagy a székekre.
Az el nem fogyasztott ételt asztalokra, székekre vagy a padlóra kiborítani.
Villával a fogakat piszkálni.
Az asztal társakat folyékony étellel leönteni.
Szigorúan tilos felmerülő konfliktusokat ételmaradék, lábos, tányér, kanál, villa és más állami tulajdonú eszköz felhasználása útján rendezni.
Meg kell hagyni, a sor elég gyorsan haladt. Az emberek egymás után nyújtották át a karszalagos őrmesternek kis papírjaikat, az kilyukasztotta és az emberek bementek.
Amikor már lassan rám került a sor, belekotortam a zsebembe, de nem találtam benne egyebet, mint egy véletlenül odakerült újságfecnit, a hatvan évvel azelőtti Süd-deutsche Zeitung egy sarkát. Félbehajtottam ezt az újságdarabkát és odadugtam az őrmester orra alá, aki rá se nézett és kilyukasztotta.
Rendkívül elégedett voltam, hogy az én szocialista-kapitalista trükkjeim még mindig sikeresen működnek, és bementem.
A bejárattal szemközti falon a Genialisszimusz óriási arcképe lógott és egy tőle származó idézet: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.”
A Komtápi egy szocialista önkiszolgáló étkezdére hasonlított: magas étkezőpultok, sehol egy szék, a padló fűrészporral felszórva. Baloldalt a fal mentén, egy könnyű műanyag függöny mögött hosszú tálalópult, rajta sorban kitett ételek, amelyekre elég volt egy pillantást vetni, hogy az ember nyomban ki akarjon rohanni a friss levegőre. Csakhogy én először is igen megéheztem, másodszor is azért jöttem, hogy az élet minden részletét, többek között a közétkeztetést is tanulmányozzam.
Beálltam a pulthoz közelítő sorba, és miközben együtt haladtam a többiekkel, hamarosan elértem a falra kifüggesztett étlaphoz, amelyet nagy érdeklődéssel olvastam el. Négy ételből állt, a következő sorrendben.
„Tyúkanyó”. Tápláló scsi rizsléből.
„Haladás”. Vegetáriánus vitaminnal dúsított disznóhús párolt káposzta körettel. „
„Gárdista”. Zab alapú keményítőital.
„Frissesség”. Természetes víz.
Elnézést kérek az olvasótól, hogy ilyen részletességgel idézek minden szabályt, listát és étlapot, amit elolvastam, de azt gondolom, mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy többé-kevésbé teljes képet kapjunk arról a társadalomról, amelybe kerültem.
Két, nem túlságosan tiszta köpenyes fiatal komtársnő szolgálta ki elég gyorsan és zökkenőmentesen a vendégeket. A többiekhez hasonlóan kaptam egy műanyag tálcát, amelyen az összes fentebb felsorolt étel rajta volt. A két tányér, két csésze és egy kanál (minden műanyagból) acéllánccal volt hozzáerősítve a tálcához. Volt még két elszakított lánc, a végükön alighanem villa és kés lehetett valaha. Bevallom, hogy amikor megszagoltam a számomra kiutalt ételt, egy kissé elfintorodtam és arra gondoltam, hogy bizonyos esetekben az éhség elmulasztására önmagában a szag is elegendő.
De ismétlem, ezúttal nemcsak az éhség vezérelt, hanem a kutatói kíváncsiság.
Találtam egy pultot, ahol csak egy asszony fogyasztotta lassan a zabitalát. Megkérdeztem, mellé állhatok-e, és amikor erre valamit motyogott, ráismertem arra a nénire, aki tudott külföldiül. Abból ítélve, milyen barátságtalanul nézett rám, alighanem ő is felismert.
Amikor megkóstoltam a káposztalevest, azonnal rájöttem, hogy hangzatos nevét nem a kotlós baromfiról, hanem az árok menti tyúkhúrról kapta, amelyet a kolhozrendszer virágzásának idején már volt szerencsém megkóstolni. Minthogy igen éhes voltam, leerőltettem belőle pár kanállal, de a „Haladás” vegetáriánus disznóhús, amely valami préselt marharépaféleségből készült, őszintén megvallom, nem ment le a torkomon. Azaz hogy egy kicsit azért lement, de aztán rögtön igyekezett is visszafelé, úgyhogy alig értem el vele a teszvékáig, ahol is szeszélyes szervezetem könyörtelenül kilökte magából.

Könyvajánló - Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042 - 1. részlet

0

Mostani könyvajánlóm egy olvasás alatt álló művet próbál szélesebb körben terjeszteni. Nem ismerem a végkifejletet, nem tudok még teljes értékelést írni, csak annyit: megdöbbentő és félelmetes. Mint a valóság volt  nyolcvanas évek eleji  Moszkvában...

Vojnovics regénye borzasztó képet mutat be, egy olyan kommunista diktatúrát, ahol senki sem élne jó szívvel. Íme egy fejezet a könyből.

 

HÁRMAN EGYET


A megpróbáltatásoknak azonban még nem volt vége.
A vámvizsgálat után továbbmentünk és hamarosan egy ajtóhoz értünk, amelyen a következő tábla lógott: EGÉSZSÉGÜGYI MEGDOLGOZÁSI PONT.
Szmercsov elnézést kért és azt mondta, hogy szerinte feltétlenül egészségügyi megdolgozásra szorulok, minthogy a Moszközben a legszigorúbb intézkedések vannak érvényben az ellenségesség övezeteiből behurcolható járványos megbetegedések ellen.
Szikrina Romanovna felajánlotta, hogy vigyáz az értékeimre, így átadtam neki lényegesen könnyebbé vált diplomatatáskámat, az órámat és a tárcámat.
A komírók kint maradtak, én meg bementem a helyiségbe, amelyről kiderült, hogy egy nyilvános fürdő előtere, hosszú fapadokkal. Az egyik sarokban az a két sofőr vetkőzött, akik a deszkaszállító autót javították, és akiket kint már láttam, és nagyon barátságosan beszélgettek egymással a legtisztább és minden idegen elemtől mentes előzetes nyelven, percenként emlegették a Genialisszimuszt, különösen az anyai ági felmenőit.
Egyikük nagyujja fekete szigetelőszalaggal volt leragasztva.
Rájuk néztem, és én is vetkőzni kezdtem. Bármily furcsa, a kinti hőség ellenére itt dermesztő hideg volt, azonnal kezdtem elkékülni és tiszta libabőr lettem.
Egy fakorlát mögött egy fehér köpenyes nő unatkozott.
A sofőrök leadták neki a ruhájukat, cserébe kaptak egy fabögrét és továbbmentek. Én is odamentem a nénihez, leadtam az alsóneműmet és kaptam egy bögrét. Vizes volt, csúszós és nem volt füle.
A következő helyiségben egy nő fogadott, egy nagy géppel a kezében, amelyet minden bizonnyal juhok nyírására, nem pedig emberek számára találtak ki. A nő mondta, hogy megnyír. Eltakartam magam egy lavórral és leültem, majd szóltam, hogy félhosszú fazont kérek. A nő nem is felelt, és le se terítette a vállamat, azon minutában egy széles csíkot szántott középen a fejem tetején.
– Madame! – ugrottam föl. – Mit művel? Maga megbolondult! Félhosszúra kértem.
Először nem is értette, mit akarok tőle, aztán megmagyarázta, hogy a Moszközben kivétel nélkül minden állampolgárt nullásgéppel kopaszra nyírnak a nemkívánatos kártevők elleni harc jegyében, és a hajat újrahasznosításra leadják a hulladékgyűjtő telepre.
Rosszul esett, hogy se szó, se beszéd el kellett búcsúznom a szép dús hajamtól, de ahogy mondani szokták, ha a fejedet veszik, ne a hajad sajnáld.
Továbbhaladtam és hamarosan egy újabb ajtó előtt találtam magamat, ahol az volt kiírva: felületes lemosdódási terem.
Mellette egy szöveg lógott, a következő címmel: olvasd el és jegyezd meg. A mosakodási szabályzat volt. Fennkölt kifejezések szerepeltek benne és a Genialisszimusz egy állítólagos művéből vett mottó: „Az emberben minden szép kell legyen: az arca. a ruhája, a teste.”[14]
A szabályzat azzal kezdődött, hogy beszámolt arról a hatalmas és fáradhatatlan munkáról, amelyet a Genialisszimusz és az általa vezetett párt nap mint nap végeznek a kommunista köztársaság állampolgárainak érdekében. Ennek a munkának köszönhetően gyakorlatilag minden kommunnyiknak lehetősége van arra, hogy a felületes lemosdódási teremben ez irányú szükségleteit teljesen és rendszeresen kielégítse.
Ám amint a Genialisszimusz tanítja, a takarékosság szokássá, minden kommunnyiknak szinte a második, ha nem az első természetévé kell, hogy váljon. Már a mosakodás kezdetétől kerülnie kell a pazarlást és csak a természetes szükségletek keretei között maradó mennyiségű vizet használnia, amit egyáltalán nem nehéz kiszámítani. Ehhez meg kell szorozni a kilogrammokban mért testsúlyt a centiméterekben számított testmagassággal, és a kapott eredményt elosztani a 2145 koefficienssel. Ennek a számításnak az eredménye megadja az egyén reális igényeinek megfelelő hideg-meleg víz bögretérfogatban mért mennyiségét. Egy kicsit nyugtalankodni kezdtem, hogy a felületes lemosdódás előtt erőmet meghaladó matematikai számításokat kell végeznem, de a helyben mellékelt táblázat megnyugtatott, ott mindent előre kiszámoltak. 165 centiméteres testmagasságomnak és 78 kilogrammos súlyomnak megfelelően az én igényem kereken hat bögretérfogat volt.
A szabályzat azt is kimondta, hogy a pontot igénybe vevőknek tilos:
1. Kabátjellegű ruházatban mosakodni.
2. Hangszereken játszani.
3. Természetes szükséget végezni.
4. Rongálni a kommunista tulajdont.
5. Szigorúan tilos felmerülő konfliktusokat bögre vagy más
lemosdódási eszköz felhasználása útján rendezni.
Amíg a szabályzatot olvastam, a szemem sarkából azért megfigyeltem, hogy először két férfi ment el mellettem, aztán egy nő, aztán egy egész család – férj, feleség, gyerek, aztán megint két nő, és persze mind anyaszült meztelenek. Én még egy kicsit haboztam és megkérdeztem egy pocakos embert, merre van a férfirészleg. Nagyon elcsodálkozott: – Hát te melyik faluból csöppentél ide, öcsém?
– Stockdorfból.
– Sátorból?
– Nem sátorból, hanem Stockdorfból – javítottam ki.
– Ilyenről még sose hallottam. Na és merre van az, messzi? – kérdezte a pocakos.
– Ahogy vesszük. Úgy hatvanévnyire – feleltem.
Rám bámult, mintha megőrültem volna, és elmagyarázta, hogy a különböző intézmények férfi- és női részlegeinek szétválasztása csak az ellenségesség övezeteiben maradt meg, itt viszont teljes az egyenlőség, és gyakorlatilag megszűnt a férfiak és a nők közötti különbség.
Akaratlanul is lefelé sandítottam és meg is győződtem róla, hogy a pocakos esetében ez a különbség tényleg szinte teljesen megszűnt.
A felületes lemosdódási teremben nem volt semmi különös vagy figyelemreméltó. Olyan tisztasági fürdő, mint bármelyik. Hosszú kőpadok, a fal mentén csapok, gőz, hangzavar. Nők és férfiak együtt mosakodtak, ami csak azért lepett meg, mert Moszkvában voltunk. A nemek szabad keveredését hatvan évvel ezelőtt már láttam, de csak a Harmadik Övezetben.
Nagy, oszlopos teremben voltunk. Az egyik oszlopon egy nyilat láttam, ezzel a felirattal: „Szexuális szükségletek kielégítése a folyosón.” Micsoda fantasztikus változások történtek, mióta nem jártam itt! Egyébként a felirat alatt egy szöggel valaki bevéste, hogy SZIM. Megint eszembe jutott Szimics, és hogy milyen érdekes lenne ide behozni, ebbe a koedukált fürdőbe, hadd lássa, mit ki nem találtak ezek a harácsolók.
Képzelem, hogy köpködne, ha ezt látná.
Tettem pár lépést a nyíllal megjelölt irányba, amikor a gőzből felbukkant előttem az a két sofőr, akiket már kétszer láttam. Műanyag poharakat tartottak a kezükben valami sötét lével, és leplezetlenül alantas céllal meglovagoltak egy törékeny leányzót, aki, bármily furcsa, szinte teljesen fel volt öltözve. Az a bizonyos hely a testén le volt takarva egy viaszosvászonból kivágott virágszirommal, a mellbimbóját pedig két csillag fedte. Noha a helyzet pajzán volt, mindhármuk arcán láttam, hogy dühösek.
El akartam menni mellettük, de a bekötött ujjú sofőr egyszer csak odaszólt nekem:
– Hé, öreg, beszállsz harmadiknak?
Más helyzetben az „öreg” megszólításra megsértődtem volna, az is lehet, hogy behúztam volna egy jobbost a pofájába. De most annyira megörültem annak, hogy a szent orosz hagyomány, hogy hárman isznak meg együtt egy üveg vodkát, megélte velem együtt a kommunizmus korát! A pohárkában lévő lötty szaga elérte az orromat és szó ami szó, nem volt valami étvágygerjesztő. De hát a szag az nem minden. Ha mindazt, amit én már életemben megittam, egy lónak csak szagolni adnák oda, ájultan esne össze. És most akár még a kerozint is hajlandó lettem volna meginni. Viszont annyira fáradt voltam, hogy akármiből ittam volna akár csak egy kupicányit, egyszerűen felborultam volna, így hát erőt vettem magamon, kezemet a szívemre tettem és oktatólag azt mondtam a sofőröknek:
– Bocs, fiúk, nem lehet. Nem iszom, és nektek se tanácsolom. Az alkohol szétszedi a májat és károsan hat a szellemi képességekre.
A sofőrök összenéztek.
– Mi se lennénk valami nagyivók – mondta a bekötött ujjú bizonytalan hangon. – Nem is inni hívtunk.
– Hanem hová? – kérdeztem elámulva. A pasasok megint összenéztek, a leányzó kuncogott.
– Nahát – mondta a bekötözött. – Aszongya, hová. Mi van, te nem tudod, mit szokás az ilyenekkel csinálni? – és a lányra bökött. – Menjünk ki a folyosóra, elégüljünk ki.
– Hárman egy nővel? – nem akartam hinni a fülemnek. – De hiszen ez nagy bűn! Hogy lehet ilyen szégyenteljes és züllött dolgot csinálni? Hiszen maguk a kommunizmusban élnek! Ezért haltak meg emberek a golyózáporban, égtek el a máglyákon, fagytak halálra a mocsarakban?
És noha nagyon fáradt voltam, röviden elmeséltem nekik az Októberi Forradalom, a Nagy Honvédő Háború, a Leningrádi Blokád és a nagy szocialista építkezések történetét.
– És maguk ezt mind semmibe veszik! – mondtam, kiköptem és otthagytam őket.
– Ide figyelj, apuska! – rohant utánam a bekötözött. –Most mit kaptad fel úgy a vizet? Nehogy már flepnis legyél. Már mér lennénk mi züllöttek? A csajok a züllöttek, nem mi. Azelőtt egy fél ilyen szappant kértek ni – mutatott a pohárra –, az még rendbe vót. A szükségleted is kielégíted, és meg is mosakodol. Most pedig nem adják három pohár alá, hát össze kell állnunk.
Egészen elröstelltem magamat, hogy itt valamit nem értettem meg. Bocsánatot kértem, de mondtam, hogy nem tudok a közösbe beszállni, egyrészt, mert általában nem szoktam megcsalni a feleségemet, másrészt meg nincs szappanom, a bőröndömben felejtettem. Erre a sofőr azt mondta, a szappan iránti szükségleteket itt helyben elégítik ki, és egy bódéra mutatott a sarokban, ahol egy meztelen kövér nő adta ki a poharakat. Mi is odamentünk az új ismerősömmel, átvettem a poharamat, beleszagoltam és átadtam a sofőrnek.
Hogy az hogy hálálkodott!
– Te öreg – mondta –, látom, hogy nem vagy idevalósi és nem nagyon igazodsz ki a mi életünkben. Ha kell valami, keress csak meg nyugodtan. A hetes komoszlopban dolgozom, mindenki ismer ott. Az új nevem Kozmosz, de mindenki csak Kuzjának hív, ahogy régen járta. Szóval, ha kell valami, kardáncsukló vagy kurbli, akkor gyere egyenesen oda az oszlopunkba, és mindent megszerzek neked, ami csak kell.
Megköszöntem neki, és elmentem vizet keresni. A falon és az oszlopokon mindenütt ilyesféle lemoshatatlan feliratok voltak:
A VÍZ AZ ÉLET FORRÁSA
A VÍZ NEMZETI VAGYON
AKI PAZAROLJA A VIZET, NÉPELLENSÉG
EGY BÖGRETÉRFOGATTAL EGY LOVAT MEG LEHET ITATNI
Amikor pedig közelebb léptem a fal menti csapokhoz, megláttam egy plakátot, amelyről egy polgárháborús vöröskatonához hasonlító valaki mutatott rám a nagy ujjával:
FÖLÖSLEGESEN HASZNÁLTÁL EL EGY BÖGRE VIZET!
– Én nem – mondtam. – Még egyet se vettem.
Persze a katona csak oda volt rajzolva, de olyan élethű volt, hogy a tekintete súlya alatt önkéntelenül is összehúztam magam. Szükségletemnek csak a harmadát használtam el. azaz a hat bögre vízből csak kettőt. Arra gondoltam, hogy ezért a takarékosságért talán még valamilyen kitüntetés is járna. De mégse kértem kitüntetést, hanem elindultam a kijárathoz.
Az előtérben visszaadták a ruhámat. Forró volt a gőztől. A zakómon minden gomb szétolvadt. Még jó, hogy a nadrágomon ép maradt a cipzár, ugyanis fémből van.