Címkefelhő
Feedek
Megosztás
HTML
HTML
HTML

Dirk Kurbjuweit - Félelem

0

Az Athenaeum kiadó  idei, friss krimije jó benyomást tett rám. Következzen a végső   ítélet.

Képtalálat a következőre: „kurbjuweit félelem”

 

Nehéz objektív vélemént mondani a regény után. Bajban vagyok, mint magánember  és  bajban lennék   bíróként is az ítélethozatalkor. A bűnügy [spoiler] egy önbíráskodásból elkövetett  Aljas indokból különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés[spolier] Na mármost, emberileg teljesen megértem  az ifjabb Tiefenthalert abban a kérdésben, hogy lépnie kellett valamit. Az elkövetés módszere  és  annak későbbi utóhatásai viszont  kérdéseket ébresztenek bennem. Miért pont a  beteg, demens apát kellett rábírni a tettre, és ezt vajon hogy képes lelkében elkönyvelni mind a felbujtó, mind az elkövető?

Dirk Kurbjuweit német újságíró.  Kellően aprólékosan  és egy bizonyos feszültséget kvázi  a félelem  nyomasztóérzéseit  fenntartva írta meg a regényt. Érdekes volt a többszálú  félelem, rettegés, ami a  múltbéli dolgok  részletes feltárásával válik teljessé a könyvben.

Érzésem szerint egy erős pszichokrimi-jellege van  Kurbjuweit könyvének. Fokozatosan  kerülnek elő az apró részletmorzsák múltból  és a jelenben  történő eseményekről  azaz   Dieter Tiberius szándékos megöléséről.

Mint az elején mondtam, nehéz  ítéletet hirdetnem ,mert olvastam már  feszültebb, pörgősebb krimit, de mégis van valami vérbeli profizmus a szerző stílusában, ami megdobja az összhatást. Az előbbiek miatt  ingadozok a 4,5  és 5 csillag között. Ami meggyőz a jobb érdemjegy  irányában az a stílus,  amelyet sok krimiszerző irigyelhetne a német zsurnalisztától. Emiatt ötös az érdemjegyem (4,7 pont).

Más ez, mint a korábbi  hasonló olvasásaim, pl Karin Alvtegen könyvei, mégis  majd olyan nívón áll a regény. A műfaj kedvelőknek jó szívvel ajánlom, noha nem egy  túl eseménydús regény, inkább a történtek   lélektani oldala felé  irányítja az olvasó gondolatait. Vajon képes lennék-e ilyen szituációban  hasonlót megtenni, és ha igen azt  a lelkiismeretem miként viselné? Nehéz, lelkileg feszegető kérdések, amelyekre a válaszokat mindenkinek saját  magában kell meghoznia.

Könyvajánló - Walter Scott:Waverley

0

Általában egy hirtelen jött ötlettől vezérelt olvasás jól szokott elsülni. Így volt ez Walter Scott Waverley c. regénye esetén is! Olyan könyvet olvastam, amely üttörőnek számít, és szinte tökéletesre sikerült, ha a modern történelmi regényeket tekintem hozzá viszonyítva  mintának. A nagyszerű kidolgozás mellett a történet is  érdekes, izgalmas, nem is régies stílusú. Gyakorlatilag élethű képet kapunk a skót Felföld XVII. századi világáról.

 

 

Ezt a regényt teljesen véletlenül vettem le polcról, nagyon megérte. A brit hangulatra már sikerült ráhangolni magam az előző Leon Uris könyvvel, most Írország helyett Skóciában kalandoztam. 
Különleges ez a regény, mert azt tartják róla, ez volt az első kimondottan történelmi témájú próza, azokkal az eszközökkel, amik egy mai modern témába vágó könyvet jellemeznek. 
A keletkezése igencsak kalandos! Hosszas bevezetés szerepel a könyvben amiben Walter Scott elmeséli: valójában fércmunka! Ez a regény az idejekorán elhunyt Joseph Strutt félbemaradt Queen-Hoo-Hall regénye alapján készült, abból merített ötleteket Scott. Ezt el kellett titkolnia, és névtelenül adták ki az első példányokat. Népszerű lett, elkerült külföldre a regény, de ott már Walter Scott nevén lett kiadva. Gyorsan nagy népszerűségre tett szert a skót író. Hogy mivel? Lássunk pár momentumot. 
Már az kuriózum, hogy XVIII. század eleji eseményeket ír le, és ezt olyan részletesen realisztikusan, mintha mondjuk Zola tenné Pedig hol volt még ekkor a francia írózseni. Scott regénye nagyszerű korrajz a 1700-as évek Skóciájáról. Megvoltak a vallási ellentétek itt is, amit mi sem természetesebb, az Oliver Cromwell-féle mozgalom erősített fel még az 1600-as évek közepén. A torik és whigek ellentétei rendszeresen előjöttek olvasás közben. A regény fő eseményei az 1745-ös jakobita felkelés körül zajlanak. Ami még plusz színt ad az eseményeknek a rendkívül művelt Edward Waverley angol főhős szerepe. Számos korabeli könyves hivatkozás valamint skót legendák, mondák fűszerezik az amúgy is jól megírt történetet. Én kis naiv, most is abban hitben élek, hogy a felvilágosodás korabeli idők egyenrangúak voltak az ún. sötét középkorral. De nem! Scott olyan sok klasszikus irodalmat írt bele a könyvbe, amit még egy mai író is megirigyelne! Akár az ókori, akár Shakespeare idézetek sorát hozhattam volna. Szóval számomra némi döbbenet az akkori műveltség ilyen magas szintje. Meg egyáltalán az is kérdés, mennyire volt „sötét” a sötétnek nevezett középkor? Ezeket kimondottan élveztem. Maga a történet Waverley, – aki egy dragonyos katona – vándorlása a skót Felföld nemesi klánjai körében. Különböző kalandokat él át, többször volt veszélyben és volt szerelmes is. Klasszikus romantikus kalandregénynek tekinthető. 
Pozitívum, hogy ez a könyv bőven el lett látva magyarázattal és jegyzetekkel elő- és utózóval, tehát mindazt megkaptam, amit legutóbb Leon Urisnál hiányoltam. A fordítás is remek, ezt kellett mondanom. 
Szerintem, a kezdetleges voltához képest nagyon jó könyv, abszolút megérdemli a jeles érdemjegyet (4,8 pont). Nem volt hasonló jellegű munka korábban az irodalomtörténetben, Walter Scott korszakalkotót írt ezzel a történettel. 
Bátran ajánlom mindenkinek, aki szereti a történelmi regényeket. Azok talán kicsit nehezebben olvasnák, akinek nem a műfaja, a bevezetés egyes mondatai elég régiesre sikerültek, de a többi része a könyvnek hibátlanul érthető, modern nyelvezettel bír. Megemelem a kalapom, remek regény!

Könyvajánló - Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

0

Azt gondolom, A rizs és a só évei megérdemel egy külön ajánlást. Kim Stanley Robinson kissé átformálta valós történelmi eseményeket. Amikor Európát elpusztítja pestis, a világ többi, épségben maradt népe a világuralomért harcol. Ez olyan tipikus, hogy kár jobban belemenni viszont az a vallási és kulturális töltet, ami a regényben leledzik megér annyit, hogy szélesebb ajtót kitárva, nagyobb közönség is megismerje ezt. Száznál is több hivatkozás van benne, ami elsősorban nem kizárólag alapismereti szintű infókat hordoz, sokkal mélyebbre hatolt a szerző. Példának okáért  nem hiszem túl nagy tömeg ismeri a buddhizmus vagy az iszlám vallás apróbb  részleteit, de akár még a középkori költészetet sem a keleti térségből. Rendkívül alapos kutatómunka előzte meg a könyv megírását, ez szinte bizonyos számomra.

Nézzünk csak rá az író életrajzára! Kim Stanley Robinson 1952-ben született amerikai sci-fi író. Egyetemeit San Diegóban és Bostonban végezte. Bölcsészdoktori disszertációját a sci-fi  irodalom egyik  legnagyobb alakjának, Philip K. Dicknek az életéből írta. Robinsont élénken foglalkoztatja az ökológia, a környezetvédelem. A Három Kalifornia-trilógia, a Globális felmelegedés-trilógia vagy a Mars-sorozat másfél évtized kutatás gyümölcse. Ebből is kitűnik, milyen alapos munkát végez K. S. Robinson. Kétszeres Hugo-és Nebula-díjas szerző, A rizs és só évei pedig 2003-ban az év regénye volt a Locus magazin  szerint. Ha ez se csinált még kedvet, talán az értékelésem rásegíthet.

 

 

Kim Stanley Robinson: A rizs és a só évei

Kezdem azzal, hogy nem olvastam még ilyen műfajt (alternatív történelem), de egyből megfogott és magával sodort. Zseniális könyv, valóságos kultúrsokkot kaptam még úgy is, hogy számos fogalom ismert volt számomra. Elképesztő mennyiségű keleti téma: Tibet, Kína, Japán India, Perzsia, arab világ. Még fel kell fogni a nagy részét, emészteni. Már a cím némi magyarázatra szorul. A rizs a só évei egy kínai fogalom, ami a női élet egyik szakaszát jelöli. A teljes élet ezekből a szakaszokból áll: tejfogak, feltűzött haj, házasság, gyerekek, rizs és só, özvegység. 
Maga az alapötlet is fantasztikus, mert mi lett volna, ha a pestis járvány szinte teljesen elpusztítja Európa népességét és a kontinensért a keletiek (Kína, India vs arabok) harcoltak volna valamint Amerikát sem Európa hódítja meg? 
Csak illusztráció-szerűen így nézett a könyv világa:

https://en.wikipedia.org/wiki/The_Years_of_Rice_and_Salt

Teljes Európa, Ázsia, Afrika és Dél-Amerika nagy része iszlám uralom alatt, 
Kínáé Kína, Japán, Ausztrália 75%-a, Dél-Amerikában Chile, Észak-Amerikában Alaszka. 
Indiáé India, Szumátra, Ausztrália nyugati negyede és Dél-Afrika Madagaszkárral. 
Észak-Amerika középső részei maradnának a helyi törzseké. 
Európa így volt elosztva államok szerint: 
Skandisztán, Kelta Szultanátus, Al-Andalus, Al-Alemand, Alpesi Emirátusok, Magyarisztán, az Arany Horda államai, Taifa államok, balkáni Taifa államok. 
Hazánkról csak futólag tesz említést a szerző, amikor kihal magyar nép pestisben illetve egy magyarisztáni tudós moldovai kutatását hozza fel. 
Végig érdekes, lendületes az eseménysor. Olyan könyv, amin még sokáig gondolkodik az olvasó. Az író csatasorba állította a kulturális és vallási műveltség akkora szeletét, amiből további könyveket is meg lehetne írni. Hatalmas előkészületi munka előzhette meg a regény megírását, azt gondolom. Már emiatt is megérdemli a kalapemelést és hab a tortán, hogy végig gördülékeny tudott maradni. Ennek megfelelően új kedvencet találtam, 4,9 pont és 5 csillag. Csak ajánlani tudom, mert érdekes, megdöbbentő világképet tár az olvasó elé.

 

Afonso Cruz: Kokoschka babája - Könyvajánló

0

Minap fejeztem be, ezt az absztrakt könyvet. Nagyot ütött! Egy percre sem szerepel benne a címadó művész csak említés szintjén, így kis hiánypótlás az értékeésemen túlmenően.

Képtalálat a következőre: „kokoschka babája” Képtalálat a következőre: „afonso cruz”

Afonso Cruz (Portugália)

 

Értékelésem:

Afonso Cruz: Kokoschka babája

Még gimnáziumban volt egy rajzórai feladat, aminek később az egész suli a csodájára  járt. Csináltam egy olyan kollázst, akár ez a regény. Mert ez a könyv apró  montázsképekből, mozaikdarabokból, szürreális, absztrakt elvont törmelékekből áll össze. Olyan, mint egy saláta. Van benne sok minden. Az én kollázsomban is volt, ami a kezem ügyébe került: pénzérmék, régi papírpénzek, a szemetesből kibányászott kupakok, régi sárga BKV-jegyek,  parketta darabok, drótok és ki tudja még mi… Különféle betűstílusokkal  volt ráírva mindenféle szürreális szöveg (Már azt sem tudom, pontosan micsoda). Tehát ez a könyv is egy kollázshoz fogható. Kizárólag olyanok olvassák, akik szeretik az absztrakt világát, akiknek tetszik a szürreális világkép. Ha mégsem kedvelik, úgy járnak, hogy sarokba vágják majd a könyvet.

Imádtam, mert én is szeretem a fentebb írt művészeti stílusokat, stílusjegyeket. Nehéz lenne elmesélni a tartalmát, mert annyira absztrakt, hogy az már művészi, pont, mint a címben szereplő Kokoschka, akinek az égvilágon semmi szerepe nincs a könyvben. Vagyis egy képzelt világ, képzelt morzsái fantasztikusan prezentálva. Művészlelkületűeknek kötelező olvasmány!

 

**********

Klasszikus mondássá lett: Hová tűnt...? Nos, hová tűnt Oskar Kokoschka a regényben?

Bemutatom őt tömören.

 

Született 1886. március 1-én, az alsó-ausztriai Pöchlarnban, meghalt 1980. február 22-én, a svájci Montreux-ben. „Az élet nem egy csendélet.”

A vele töltött három év valóságos szerelmi csata volt. Soha azelőtt nem volt részem ennyi harcban, a paradicsom és a pokol állandó váltakozása jellemezte az életünket.” – írta Alma Mahler-Werfel az Oskar Kokoschkával való kapcsolatáról. 1912-ben kapott megbízást a művész, hogy készítse el a híres zeneszerző körülrajongott özvegyének portréját.

Képtalálat a következőre: „kokoschka alma mahler”
Kokoschka már az első találkozást követően azonnal szerelmes levelet írt, amelyet később még több mint 400 követett, és amely felvezetése volt egy legendás, féktelen szerelemnek. Hírneve („Bécs vad bestiája”) már jóval azelőtt megelőzte a kereskedőcsaládból származó kiszámíthatatlan, szeszélyes, sőt erőszakos fiatalembert, mielőtt igazán ismertté vált volna.

Rajztanára segítségével ösztöndíjhoz jutott a Bécsi Iparművészeti Iskolában, ekkoriban Kokoschka még úgy tervezte, hogy maga is rajztanárként szeretne majd dolgozni. Tanulmányai finanszírozására kisebb megbízásokat vállalt. Először a jugendstílusért rajongott és a bécsi műhelyeknek dolgozott, de viszonylag korán elfordult azok esztétikájától, és hamarosan az expresszionizmus irányadó pionírjaként keltett feltűnést.

Stílusát rosszindulatúan az „oszlás” festészetének is nevezték. Gyakran felkavaró portréi esetében kevésbé meghatározóak az adott személy külső jegyei, sokkal inkább jellemző a lelkiállapot drasztikus ábrázolása egy intenzív, látnoki színvilágon keresztül.

A „Sturm” című expresszionista újságba írt cikkei is feltűnést keltettek, máskor egy meglehetősen vad színdarabbal váltott ki tülekedést a publikum soraiban, ahol még a rendőrségnek is közbe kellett lépnie.

1914-ben Alma Mahler teherbe esett, azonban Kokoschka akarata ellenére megszakította terhességét és elhagyta a művészt. Kétségbeesésében és mert egyébként is hadköteles volt, Kokoschka önkéntesnek jelentkezett a hadseregbe, és Adolf Loos közreműködésével egy előkelő lovas ezredhez került. Az orosz fronton egy, a tüdejét ért szúrástól súlyosan megsérült, és alighogy felépült, másodszorra is találat érte, ami miatt ismét lábadozásra kényszerült.

A két háború közötti időszakban sokat utazott, és elismert művésszé nőtte ki magát. 1934-ben menekülnie kellett a nemzetiszocialisták elől, akik számos művét „elfajzottsága” miatt lefoglalták. Ezután Prágában és Londonban élt, ahol sokéves kapcsolat után feleségül vette Olga Pavlovskát. Végül Svájcban telepedett le, ahol 94 éves korában érte a halál.

 

Képeiből kis mazsolázás:

http://www.imagoegyesulet.hu/galeria.php?azonosito=38

Könyvajánló - Nando Parrado, Vince Rause: Csoda az Andokban

0

Olvastam már a történetet, Piers Paul Read írását. Tudtam mi fog történni, de ez a könyv most mégis meghatott. Könnycseppek csillogtak a szememben olvasva Parradóék küzdelmét. Nem könnyű szavakba önteni azt az életvágyat, életigenlést, amit ez a szerencsétlenül járt társaság véghez vitt. Olyan helyen szenvedtek balesetet, ahova más komoly felszerelést visz. Az Andok közel 4 kilométeres csúcsai közé. A történetet röviden összefoglaltam, mert annyira megérintett.
http://moly.hu/karcok/518590
Ott voltam képzeletben velük, próbáltam gondolkodni mit és hogyan lehetne csinálni. Az olvasóban olyan kérdéseket vet fel a könyv, mint például:
– Ha ott lennék vagy egy barátom, családtagom, akkor képes lennék-e végigcsinálni?
– Megmaradna-e a józanságom, higgadtságom, ahhoz, hogy túlélhessek?
– Létezik-e valóban Isteni gondviselés?
– Meddig tarthat az emberi összetartás, szeretet, segítőkészség határa?
– Miért van a súlyos sérültekben haldoklókban is elementáris életvágy? – a haldokló társak is biztatták a csapat tagjait. És még lehetne folytatni….
Ez a könyv, ez a történet rávilágít az ember igazi erejére. Arra, hogy sokkal fontosabb a lelkierő mintsem képzelnénk. Amikor lesoványodva, erejüket vesztve még képesek voltak józanul gondolkodni, az mindennél nagyobb erőről tanúskodott. Ez a pár ember megérdemelte az életet, ahogy haldokló Nogueira utolsó óráiban biztatta a többi társukat. http://moly.hu/idezetek/473775
Ez a társaság megérdemli a világhírnevet, mert olyat vittek véghez, amit kevesen tudtak volna megtenni. Az emberi életerő mindennél erősebb, csak egy jó és karizmatikus egyén kell a csapatba. Itt szerencsére sok lélekben erős fiatal volt. Sokuk az életkoruknál jóval magasabb EQ-val (érzelmi intelligencia) rendelkeztek. Mondhatni, hogy jó emberek kerültek egy társaságba, de azt nem, hogy jó helyre vitte őket a sorsuk. Mégis meg tudták oldani. Nagy szerencse ez nekik és hatalmas erőt kell adjon mindnyájuknak mire is képes az ember. Köszönöm, hogy olvashattam kétféle változatban is a sztorit. Bár hasonlók voltak, ez utóbbi a túlélő szemével emberibbnek hatott. Megható volt.
Jó lenne, ha sok ember olvasná és megismerné, a hit, erő és összefogás erejét. Mert ez tényleg csoda. Csoda az Andokban.

 


Könyvajánló - Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap

0

Napok óta olvasom és azóta érlelődik bennem ez a blogbejegyzés. Azért, mert Khaled Hosseini könyve annyira megrázó, felkavaró és egyben szép is, hogy nem lehet csak egy-két mondattal elintézettnek tudni.

Kezdeném a szerzővel. Nem meglepő, hogy a tudás lehet a kiút bárhonnan, szorgos tanulással még a legnagyobb nyomorból is elmenekülhetsz egy nyugisabb, békés helyre. Ez történt Hosseinivel. Orvosnak tanult majd emigrált az USA-ba, hogy nyugodt életet élhessen. Nem tehette volna meg, ha nem szorgalmas. Nagyon jól tud írni. A történet olvasmányos és könnyed a szomorú, megrázó téma ellenére. Remek szerző, egyből kedvencem lett!

A történetről:
Ez bizony jó harminc év, ahogy például Aczél Endre Acélsodronya is ennyit ölel fel. Kezdődik a hetvenes évek legvégén, átöleli nyolcvanas-kilencvenes éveket és a jelenben zárul. Ott indul, amikor a szovjetek bevonulnak Afganisztánba, milliókat ölnek halomra értelmetlenül. Az amúgy is szenvedő népet még nagyobb nyomorba lökve. 1992-ben úgy tűnik egy jobb világ köszönthet be... De mégsem...Iszlámista erők kerülnek hatalomra, ők viszont szorgosan céltáblájukra veszik az egykori kommunista (szovjet barát) embereket. Egymást öldösik pastuk és tadzsikok. A kilencvenes évek derekára, 1996-97 idején új erők törnek elő.
Senki nem sejti mennyi kínszenvedést fognak okozni a tálibok (ld lentebb a főbb jellemzőiket). Kínzások, bántálmazások, ölések tízezrével... vér tapad kezükhöz. Üldöznek minden kultúrális dolgot, könyveket égetnek, bezárják az iskolákat. Csak az iszlám mindenek felett, ez a fő nézetük. Egyszóval borzalmasak...


A két nő története is megrázó: Marjamé és Leiláé.
Az egyikük kivetett emberként születik, haraminak (fattyúnak) a másikuknak meg kijut minden rossz az életből. A környezetében meghal szinte mindenki.
Szexuális megalázások, bántálmazások, a férj dühromai mellett el kell viselni az élet által diktált szörnyűségeket. Így az állandó fegyveres harcokat az utcán, a nyomorgást és aszály idején az éhséget is. A gyermeküket kényszerből árvaházba kell adják, hogy életben maradhasson (ehessen valamit). Megpróbálnak Pakisztánba (Pesavar) szökni (ezt mintegy 2-2,5 millió afgán tette meg az idők során), de a buszra sem engedik fel őket. Mert nők....
A nőknek Afganisztánban semmit sem szabad önakaratukból. Csak tűrni, ahogy a könyv elején is olvasható.

Az ország csodás történelmi kincseket rejt, erről is ír Hosseini. Mintegy országimázsként is értelmezhető ez a tette. Megemlíti Nagy Sándor herati palotájának romjait vagy a Bájrán-völgyi Buddha szobrokat. Amik a Világörökség részét képezik. Utóbbiakat pont a tálibok tették egyenlővé a semmivel, felrobbantották őket az iszlám fanatizmus jegyében...
Szót érdemelnek a Hindukkus hegység csúcsai is. Bár az igazi nagy kalandokat a szomszédos Pakisztánban érik el a hegymászók, azért akad pár szép és megászható afgán hegycsúcs. Csak az ember érjen fel oda ép bőrrel...

Afganisztán olyan hely, amitől sokan tartanak. Nagy a nyomor (valóban a világ egyik legszegényebb országa) és az állandó harcok háborúk nyomai máig fennmaradtak, taposóaknák tízezrei szanaszét az országban és szétlőtt romok mindenfelé.
Az emberek szinte minimál szinten élnek, kis kecskenyájaikat terelgertve termékenyebb tájak felé. Látszólag kilátástalan a helyzet, de az ország nem adta magát sosem a hódítóknak. Nagy Sándor, az angolok, szovjetek sem tudtak meghódítani teljesen. Közben meg önmagukat is ölték módszeresen... mudzsahidek és tálibok.
Félelmertesen szép hely. Egyszer jó lenne látni élőben.

Utóirat: Afganisztánról van egy nagyon érdekes könyv, amit, ha olvasol képben leszel az országgal.

http://moly.hu/konyvek/varga-csaba-bela-afganisztan-a-legyozhetetlen

Képek az országról illetve tálibokról pár jellemvonás és a "törvényeik" kivonata:



Moiszak völgy

A még ép Budha szobor Bamijánban

Több kép: https://depts.washington.edu/silkroad/cities/afghanistan/afghanistan.html

http://www.pbase.com/qleap/afghan_1&page=all



"Marjam két évvel azelőtt, 1994 októberében hallott először a tálibokról, amikor Rasid
elújságolta, hogy megdöntötték a hadurak hatalmát Kandahárban és elfoglalták a várost. Gerillahadsereg voltak, olyan fiatal pastu férfiakból, akik családtagjai Pakisztánba menekültek a szovjetek elleni háború idején. A legtöbben menekülttáborokban nőttek fel – sokan ott is születtek – a pakisztáni határ mentén, és pakisztáni medreszékben, ahol mohák a saríára tanították őket. Vezetőjük egy bizonyos Omár Molla, egy titokzatos, írástudatlan, félszemű remete volt, aki, mondta Rasid némi csodálattal a hangjában, Amír al-Muminínnek, a Hívők Vezérének nevezte magát."


"Vatanunk most az Afganisztán Iszlám Emirátusa nevet viseli. A következő törvényeket

alkalmazzuk, és ti engedelmeskedni fogtok:


Minden állampolgár napi ötször köteles imádkozni.
Ha imádkozási időben azon kapnak, hogy valami mással foglalkozol, verést kapsz.
Minden férfi köteles szakállat növeszteni.
A szakáll legyen legalább egy összeszorított ököl hosszúságú az áll alatt. Ha ennek nem teszel eleget, verést kapsz.
Minden fiú köteles turbánt viselni.
A fiúk az elsőtől a hatodik osztályig fekete turbánt, magasabb osztályba járó fiúk fehér turbánt viseljenek.
Minden fiú iszlám ruhát köteles viselni. Az ingnyakat be kell gombolni.
Énekelni tilos.
Táncolni tilos.
Kártyázni, sakkozni, szerencsejátékot játszani és papírsárkányt eregetni tilos.
Könyveket írni, filmeket nézni és festményeket festeni tilos.
Ha törpepapagájt tartasz, verést kapsz. A madaraidat elpusztítjuk.
Ha lopsz, kezedet csuklóból levágjuk.
Ha újra lopsz, a lábfejedet vágjuk le.
Ha nem vagy muszlim, ne gyakorold a vallásodat olyan helyen, ahol muszlimok láthatnak.
Ha mégis így teszel, verést kapsz és börtönbe kerülsz.
Ha azon kapnak, hogy egy muszlimot a saját hitedre próbálsz áttéríteni, kivégeznek.

Nők, figyelem:
Mindig otthon maradtok.
Nem helyes egy nőnek céltalanul bóklászni az utcán. Ha kimész, férfi rokonnak, mahramnak kell kísérnie. Ha egyedül találnak az utcán, verést kapsz és hazaküldenek.
Semmilyen körülmények között nem mutathatod meg az arcodat. Ha kimész, köteles vagy burkát felvenni. Ha nem teszed, nagyon nagy verést kapsz.
A kozmetikumok tilosak.
Az ékszer tilos.
Nem szabad csinos ruhát hordani.
Nem szabad beszélni, hacsak nem szólítanak meg.
Nem szabad szemkontaktust kialakítani férfiakkal.
Nem szabad nyilvános helyen nevetni.
Ha mégis megteszed, verést kapsz.
Nem szabad körmöt festeni. Ha mégis megteszed, levágják egy ujjadat.
A lányoknak tilos iskolába járni. Minden lányiskolát azonnali hatállyal bezárunk.
A nőknek tilos dolgozni.
Ha házasságtörés bűntettében bűnösnek találtatsz, halálra köveznek.


Figyelj. Figyelj jól.

Engedelmeskedj.

Allahu akbar."

 

Könyvajánló - avagy utazás a konyha körül

0

Az elmúlt időszakban három gasztronómiai témájú könyvet is olvastam. Nem tudom a pontos miértjét, így jött ki. Általában "csomagban" szoktam olvasni: krimiket, történelmi témájú könyveket és egyebet. Egy hét leforgása alatt "befaltam" Peter Mayle: Bor, mámor, Provanece, Bächer Iván: Vándorbab és Utóíz című írásait.
Következzék egy kis szubjektív csacsogás...



Magával a konyhával, a főzéssel úgy ahogy köszönő viszonyban állok.
No, ne tessen félreérteni azért nem vagyok mesterszakács.
Megcsinálok pár kaját, nem halok tőlük éhen. És még haspók sem vagyok, kérem szépen! Ennyi.

Az frissen olvasott könyvekről:

Peter Mayle egy hangulatos íztúrára invitálja az olvasót. Amolyan franciára.
Tudjátok, mintha Tour de France lenne. Na, azért szépítenék...
Mayle csak Provence-ba kalauzol. Jó fajta borok és ételek.
Maga a sztori sem mindenapos.
El tudunk képzelni egy angol fiatalt, akinek honnan honnan nem "terem" egy francia bácsikája?
Nos, ez megtörtént Max-szal. Sőt! Továbbmegyek még egy pofás kis birtokot is örökölt Marseille környékén. Erre mondanánk pestiesen szólva, hogy ez már döfi!
Ki ne szeretne szőlősgazda lenni Provence napsütött lankáin?
Maxnak ez megadatik. Igaz nem profi, de micsoda véletlen még szakértő társakat is talál.
A feladat roppant egyszerű: fel kéne virágoztatni a szőlőt, eladni a finom borokat.
Könyv végére jókora barbatrükkel még ez is összejön... meg egy kis kalamajka Á lá Police-módra.
Szó, mi szó jó könyv, bár a pezsgés hiányzott belőle. Pezsgő azért hébe-hóba akadt...
Még csak ágyjelenetig sem fajultak a dolgok és ezt leginkább a házvezetőnő bánta. :)

Olvastam már Maylétól A provance-i borbalhét. Az egy fokkal pörgősebbre sikerült.
Azért nem szólom le a fentebb ragozott könyvet sem.
Szívesen elruccannék élvezni a kajákat, dőzsölni és áldott nap a levegőn élni a szőlőtőkéim közelében. (Ez most irigység, pedig.... nekem is megadatott volna, ha nem vagyok olyan hülye. Igaz csak hazai, és az sem a legjobbféle. Ez van, így jártam.)


Bächer Iván: Ad 1 - Sajnálom, hogy csak ennyi földi karrier jutott neki, 56 év. Többet érdemelt volna a tehetségét figyelembe véve. Sajnos az élet alapigazságait nehéz megdönteni: " A jók mennek el korán " és hasonlók...

Mindkét most olvasott könyve (Vándorbab és Utóíz) gasztró kalandozás. Ahogy írta alcímnek az egyikbe "Ennivaló történetek".
Ad 2 - Olyan mindennaposak. Tömörek, velősek helyenként nyúlósak, mint a rétes - bár abból nem volt túl sok.
Meglepett a szerző konyhai szakértelme, hozzáértése.
Jó volt olvasni olyan szakzsargont, amit csak Gordon Ramsay-féle szakácsoktól hallani.
(Apropó! Egyszer Ramsay-re is sort kerítek esetleg Jammie Oliverre...)
Mert az egyszeri ember nem beszél feltétlenül úgy, ahogy Bächer Iván helyenként tette.
Habár, kétségtelen tény: Elég köznapian, könnyedén írt. Jó humorral.
Na, igen... Talán leginkább ez az, ami megfogott. Nem vagyok egy besavanyodott ember, bírom a jó humort. Egyes részeken jókat kacagtam. Hangosan.
Félek, hogy az utcán hülyének néztek volna emiatt.

A Vándorbab íródott előbb, így az volt az első időrendben olvasásilag.
Helyenként fergeteges.
Utóízzel már "csak" annyi bajom volt, hogy egyes novellák bekerültek a Vándorbabból illetve a harmadik gasztrós könyvből, a Kocsmazajból.
Utóíz inkább egy emlékkönyv. Tudta már, hogy nincs sok hátra. Élni kell ilyenkor és élvezni az életet. Bächer Iván megtette, megtehette az élete folyamán. Ezért szerencsés embernek tarthatja magát.

Summa summarum:

Jó könyvek, olyanok, amiből ihlet meríthető illetve még szórakoztat is.
Magamfajta amatőröknek és profibb konyhatündéreknek frissen, a sütőből kivéve melegen ajánlom!

Könyvajánló - Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042 - 2. részlet

0

Ebben a posztban kis gastronómiai kalandozást tehet az olvasó.

 

 

VEGETÁRIÁNUS DISZNÓHÚS


Ekkor megéheztem, és elkezdtem körbenézegetni, hol találhatnék valami harapnivalót.
Megláttam egy helyet az utca másik oldalán, ahol folyton ki-be csapódott az ajtó, mert állandóan ki-be jártak az emberek. Mellesleg itt valamikor söröző volt, aztán tejbár, és úgy látszott, most is valami hasonló van.
A háztető magasságában megláttam a már ismerős munkás alakját, aki egyik izmos kezében kanalat, a másikban villát tartott. A villája hegyén még volt is valami, de hogy pontosan mi, azt nem tudtam kivenni. A munkás barátságosan mosolygott, és ez volt alá írva:
Aki leadja a másodlagos terméket,
kiváló ellátásban részesül.
A bejáratnál a következő tábla lógott:
Finom falatok Komtápi
Némi gondolkodás után eszembe jutott, hogy Komtápi azt jelenti, Kommunista Táplálkozási Intézmény.
Ahogy átfutottam az utcán, majdnem elütött egy hatalmas pótkocsis gőzteherautó. A sofőr rátaposott a fékre, megállította tüzet okádó masináját, és olyan válogatott káromkodások özönét zúdította rám, amiből csalhatatlanul fel lehetett ismerni fürdőbeli ismerősömet, Kuzját. Teljesen úgy tűnt, hogy nem lesz neki elég az, amit szavakban ki lehet fejezni, és már rohant is felém, egy csavarkulcsot lóbálva a feje fölött.
– Kuzja! – kiáltottam rá rémülten. – Hát nem ismersz meg?
– Ja, te vagy az, apuska! – Kuzja leeresztette a kezét, de szemmel láthatólag nagyon csalódott volt, hogy egy ilyen jó kis lendületes csapás kárba veszett. – Mit járkálsz itt az úttesten, csak tátod a bagólesődet apuska, itt egykettőre vagy széttrancsíroznak, vagy a fejedet törik be. Csak nálatok, ott a kapitalizmusban volt minden sokkal egyszerűbb. Nálatok ott tán csak szamarak és tevék jártak az utcán, itt meg látod, mi van, csupa technika.
Megkérdezte, hogy vagyok, nem kell-e valamit segíteni, és még egyszer lelkemre kötötte, hogy ha valamire sürgősen szükségem lesz, például gőzkazánra, dugattyúhengerre vagy ilyesmire, bátran forduljak csak hozzá. Azután elhajtott, én meg ezúttal sikeresen átkeltem a sugárúton és közeledtem a Komtápihoz.
Nem volt hosszú a sor, nem több mint úgy hatvan ember. Egy idős őrmester állt a bejáratnál lyukas atlétatrikóban és karján piros karszalaggal, és egy lyukasztóval lyuggatta a neki odanyújtott szürke papírfecniket.
Sorállás közben elolvastam a falra kifüggesztett hirdetményt, amely arról szólt, hogy az általános táplálkozási szükségleteket csak a másodlagos termék leadásáról szóló igazolás bemutatása ellenében elégítik ki.
Ugyanitt lógott „A Kommunista Táplálkozási Intézmények viselkedési szabályzata”. Ebben az állt, hogy az ávkp és személyesen a Genialisszimusz fáradozásának köszönhetően sok jelentős siker született a kommunnyikok rendszeres és minőségi étkeztetése terén. Az étel egyre jobb minőségű és egyre diétásabb. A kommunnyikok racionális étkezését tudományos alapokra helyezték, aminek eredményeképpen szép sikereket értek el a kövérség elleni küzdelemben.
Alább az volt olvasható, hogy a Komtápiban tilos:
Kabátjellegű ruházatban étkezni.
Hangszereken játszani.
Felállni az asztalokra vagy a székekre.
Az el nem fogyasztott ételt asztalokra, székekre vagy a padlóra kiborítani.
Villával a fogakat piszkálni.
Az asztal társakat folyékony étellel leönteni.
Szigorúan tilos felmerülő konfliktusokat ételmaradék, lábos, tányér, kanál, villa és más állami tulajdonú eszköz felhasználása útján rendezni.
Meg kell hagyni, a sor elég gyorsan haladt. Az emberek egymás után nyújtották át a karszalagos őrmesternek kis papírjaikat, az kilyukasztotta és az emberek bementek.
Amikor már lassan rám került a sor, belekotortam a zsebembe, de nem találtam benne egyebet, mint egy véletlenül odakerült újságfecnit, a hatvan évvel azelőtti Süd-deutsche Zeitung egy sarkát. Félbehajtottam ezt az újságdarabkát és odadugtam az őrmester orra alá, aki rá se nézett és kilyukasztotta.
Rendkívül elégedett voltam, hogy az én szocialista-kapitalista trükkjeim még mindig sikeresen működnek, és bementem.
A bejárattal szemközti falon a Genialisszimusz óriási arcképe lógott és egy tőle származó idézet: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk.”
A Komtápi egy szocialista önkiszolgáló étkezdére hasonlított: magas étkezőpultok, sehol egy szék, a padló fűrészporral felszórva. Baloldalt a fal mentén, egy könnyű műanyag függöny mögött hosszú tálalópult, rajta sorban kitett ételek, amelyekre elég volt egy pillantást vetni, hogy az ember nyomban ki akarjon rohanni a friss levegőre. Csakhogy én először is igen megéheztem, másodszor is azért jöttem, hogy az élet minden részletét, többek között a közétkeztetést is tanulmányozzam.
Beálltam a pulthoz közelítő sorba, és miközben együtt haladtam a többiekkel, hamarosan elértem a falra kifüggesztett étlaphoz, amelyet nagy érdeklődéssel olvastam el. Négy ételből állt, a következő sorrendben.
„Tyúkanyó”. Tápláló scsi rizsléből.
„Haladás”. Vegetáriánus vitaminnal dúsított disznóhús párolt káposzta körettel. „
„Gárdista”. Zab alapú keményítőital.
„Frissesség”. Természetes víz.
Elnézést kérek az olvasótól, hogy ilyen részletességgel idézek minden szabályt, listát és étlapot, amit elolvastam, de azt gondolom, mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy többé-kevésbé teljes képet kapjunk arról a társadalomról, amelybe kerültem.
Két, nem túlságosan tiszta köpenyes fiatal komtársnő szolgálta ki elég gyorsan és zökkenőmentesen a vendégeket. A többiekhez hasonlóan kaptam egy műanyag tálcát, amelyen az összes fentebb felsorolt étel rajta volt. A két tányér, két csésze és egy kanál (minden műanyagból) acéllánccal volt hozzáerősítve a tálcához. Volt még két elszakított lánc, a végükön alighanem villa és kés lehetett valaha. Bevallom, hogy amikor megszagoltam a számomra kiutalt ételt, egy kissé elfintorodtam és arra gondoltam, hogy bizonyos esetekben az éhség elmulasztására önmagában a szag is elegendő.
De ismétlem, ezúttal nemcsak az éhség vezérelt, hanem a kutatói kíváncsiság.
Találtam egy pultot, ahol csak egy asszony fogyasztotta lassan a zabitalát. Megkérdeztem, mellé állhatok-e, és amikor erre valamit motyogott, ráismertem arra a nénire, aki tudott külföldiül. Abból ítélve, milyen barátságtalanul nézett rám, alighanem ő is felismert.
Amikor megkóstoltam a káposztalevest, azonnal rájöttem, hogy hangzatos nevét nem a kotlós baromfiról, hanem az árok menti tyúkhúrról kapta, amelyet a kolhozrendszer virágzásának idején már volt szerencsém megkóstolni. Minthogy igen éhes voltam, leerőltettem belőle pár kanállal, de a „Haladás” vegetáriánus disznóhús, amely valami préselt marharépaféleségből készült, őszintén megvallom, nem ment le a torkomon. Azaz hogy egy kicsit azért lement, de aztán rögtön igyekezett is visszafelé, úgyhogy alig értem el vele a teszvékáig, ahol is szeszélyes szervezetem könyörtelenül kilökte magából.

Könyvajánló - Vlagyimir Vojnovics: Moszkva 2042 - 1. részlet

0

Mostani könyvajánlóm egy olvasás alatt álló művet próbál szélesebb körben terjeszteni. Nem ismerem a végkifejletet, nem tudok még teljes értékelést írni, csak annyit: megdöbbentő és félelmetes. Mint a valóság volt  nyolcvanas évek eleji  Moszkvában...

Vojnovics regénye borzasztó képet mutat be, egy olyan kommunista diktatúrát, ahol senki sem élne jó szívvel. Íme egy fejezet a könyből.

 

HÁRMAN EGYET


A megpróbáltatásoknak azonban még nem volt vége.
A vámvizsgálat után továbbmentünk és hamarosan egy ajtóhoz értünk, amelyen a következő tábla lógott: EGÉSZSÉGÜGYI MEGDOLGOZÁSI PONT.
Szmercsov elnézést kért és azt mondta, hogy szerinte feltétlenül egészségügyi megdolgozásra szorulok, minthogy a Moszközben a legszigorúbb intézkedések vannak érvényben az ellenségesség övezeteiből behurcolható járványos megbetegedések ellen.
Szikrina Romanovna felajánlotta, hogy vigyáz az értékeimre, így átadtam neki lényegesen könnyebbé vált diplomatatáskámat, az órámat és a tárcámat.
A komírók kint maradtak, én meg bementem a helyiségbe, amelyről kiderült, hogy egy nyilvános fürdő előtere, hosszú fapadokkal. Az egyik sarokban az a két sofőr vetkőzött, akik a deszkaszállító autót javították, és akiket kint már láttam, és nagyon barátságosan beszélgettek egymással a legtisztább és minden idegen elemtől mentes előzetes nyelven, percenként emlegették a Genialisszimuszt, különösen az anyai ági felmenőit.
Egyikük nagyujja fekete szigetelőszalaggal volt leragasztva.
Rájuk néztem, és én is vetkőzni kezdtem. Bármily furcsa, a kinti hőség ellenére itt dermesztő hideg volt, azonnal kezdtem elkékülni és tiszta libabőr lettem.
Egy fakorlát mögött egy fehér köpenyes nő unatkozott.
A sofőrök leadták neki a ruhájukat, cserébe kaptak egy fabögrét és továbbmentek. Én is odamentem a nénihez, leadtam az alsóneműmet és kaptam egy bögrét. Vizes volt, csúszós és nem volt füle.
A következő helyiségben egy nő fogadott, egy nagy géppel a kezében, amelyet minden bizonnyal juhok nyírására, nem pedig emberek számára találtak ki. A nő mondta, hogy megnyír. Eltakartam magam egy lavórral és leültem, majd szóltam, hogy félhosszú fazont kérek. A nő nem is felelt, és le se terítette a vállamat, azon minutában egy széles csíkot szántott középen a fejem tetején.
– Madame! – ugrottam föl. – Mit művel? Maga megbolondult! Félhosszúra kértem.
Először nem is értette, mit akarok tőle, aztán megmagyarázta, hogy a Moszközben kivétel nélkül minden állampolgárt nullásgéppel kopaszra nyírnak a nemkívánatos kártevők elleni harc jegyében, és a hajat újrahasznosításra leadják a hulladékgyűjtő telepre.
Rosszul esett, hogy se szó, se beszéd el kellett búcsúznom a szép dús hajamtól, de ahogy mondani szokták, ha a fejedet veszik, ne a hajad sajnáld.
Továbbhaladtam és hamarosan egy újabb ajtó előtt találtam magamat, ahol az volt kiírva: felületes lemosdódási terem.
Mellette egy szöveg lógott, a következő címmel: olvasd el és jegyezd meg. A mosakodási szabályzat volt. Fennkölt kifejezések szerepeltek benne és a Genialisszimusz egy állítólagos művéből vett mottó: „Az emberben minden szép kell legyen: az arca. a ruhája, a teste.”[14]
A szabályzat azzal kezdődött, hogy beszámolt arról a hatalmas és fáradhatatlan munkáról, amelyet a Genialisszimusz és az általa vezetett párt nap mint nap végeznek a kommunista köztársaság állampolgárainak érdekében. Ennek a munkának köszönhetően gyakorlatilag minden kommunnyiknak lehetősége van arra, hogy a felületes lemosdódási teremben ez irányú szükségleteit teljesen és rendszeresen kielégítse.
Ám amint a Genialisszimusz tanítja, a takarékosság szokássá, minden kommunnyiknak szinte a második, ha nem az első természetévé kell, hogy váljon. Már a mosakodás kezdetétől kerülnie kell a pazarlást és csak a természetes szükségletek keretei között maradó mennyiségű vizet használnia, amit egyáltalán nem nehéz kiszámítani. Ehhez meg kell szorozni a kilogrammokban mért testsúlyt a centiméterekben számított testmagassággal, és a kapott eredményt elosztani a 2145 koefficienssel. Ennek a számításnak az eredménye megadja az egyén reális igényeinek megfelelő hideg-meleg víz bögretérfogatban mért mennyiségét. Egy kicsit nyugtalankodni kezdtem, hogy a felületes lemosdódás előtt erőmet meghaladó matematikai számításokat kell végeznem, de a helyben mellékelt táblázat megnyugtatott, ott mindent előre kiszámoltak. 165 centiméteres testmagasságomnak és 78 kilogrammos súlyomnak megfelelően az én igényem kereken hat bögretérfogat volt.
A szabályzat azt is kimondta, hogy a pontot igénybe vevőknek tilos:
1. Kabátjellegű ruházatban mosakodni.
2. Hangszereken játszani.
3. Természetes szükséget végezni.
4. Rongálni a kommunista tulajdont.
5. Szigorúan tilos felmerülő konfliktusokat bögre vagy más
lemosdódási eszköz felhasználása útján rendezni.
Amíg a szabályzatot olvastam, a szemem sarkából azért megfigyeltem, hogy először két férfi ment el mellettem, aztán egy nő, aztán egy egész család – férj, feleség, gyerek, aztán megint két nő, és persze mind anyaszült meztelenek. Én még egy kicsit haboztam és megkérdeztem egy pocakos embert, merre van a férfirészleg. Nagyon elcsodálkozott: – Hát te melyik faluból csöppentél ide, öcsém?
– Stockdorfból.
– Sátorból?
– Nem sátorból, hanem Stockdorfból – javítottam ki.
– Ilyenről még sose hallottam. Na és merre van az, messzi? – kérdezte a pocakos.
– Ahogy vesszük. Úgy hatvanévnyire – feleltem.
Rám bámult, mintha megőrültem volna, és elmagyarázta, hogy a különböző intézmények férfi- és női részlegeinek szétválasztása csak az ellenségesség övezeteiben maradt meg, itt viszont teljes az egyenlőség, és gyakorlatilag megszűnt a férfiak és a nők közötti különbség.
Akaratlanul is lefelé sandítottam és meg is győződtem róla, hogy a pocakos esetében ez a különbség tényleg szinte teljesen megszűnt.
A felületes lemosdódási teremben nem volt semmi különös vagy figyelemreméltó. Olyan tisztasági fürdő, mint bármelyik. Hosszú kőpadok, a fal mentén csapok, gőz, hangzavar. Nők és férfiak együtt mosakodtak, ami csak azért lepett meg, mert Moszkvában voltunk. A nemek szabad keveredését hatvan évvel ezelőtt már láttam, de csak a Harmadik Övezetben.
Nagy, oszlopos teremben voltunk. Az egyik oszlopon egy nyilat láttam, ezzel a felirattal: „Szexuális szükségletek kielégítése a folyosón.” Micsoda fantasztikus változások történtek, mióta nem jártam itt! Egyébként a felirat alatt egy szöggel valaki bevéste, hogy SZIM. Megint eszembe jutott Szimics, és hogy milyen érdekes lenne ide behozni, ebbe a koedukált fürdőbe, hadd lássa, mit ki nem találtak ezek a harácsolók.
Képzelem, hogy köpködne, ha ezt látná.
Tettem pár lépést a nyíllal megjelölt irányba, amikor a gőzből felbukkant előttem az a két sofőr, akiket már kétszer láttam. Műanyag poharakat tartottak a kezükben valami sötét lével, és leplezetlenül alantas céllal meglovagoltak egy törékeny leányzót, aki, bármily furcsa, szinte teljesen fel volt öltözve. Az a bizonyos hely a testén le volt takarva egy viaszosvászonból kivágott virágszirommal, a mellbimbóját pedig két csillag fedte. Noha a helyzet pajzán volt, mindhármuk arcán láttam, hogy dühösek.
El akartam menni mellettük, de a bekötött ujjú sofőr egyszer csak odaszólt nekem:
– Hé, öreg, beszállsz harmadiknak?
Más helyzetben az „öreg” megszólításra megsértődtem volna, az is lehet, hogy behúztam volna egy jobbost a pofájába. De most annyira megörültem annak, hogy a szent orosz hagyomány, hogy hárman isznak meg együtt egy üveg vodkát, megélte velem együtt a kommunizmus korát! A pohárkában lévő lötty szaga elérte az orromat és szó ami szó, nem volt valami étvágygerjesztő. De hát a szag az nem minden. Ha mindazt, amit én már életemben megittam, egy lónak csak szagolni adnák oda, ájultan esne össze. És most akár még a kerozint is hajlandó lettem volna meginni. Viszont annyira fáradt voltam, hogy akármiből ittam volna akár csak egy kupicányit, egyszerűen felborultam volna, így hát erőt vettem magamon, kezemet a szívemre tettem és oktatólag azt mondtam a sofőröknek:
– Bocs, fiúk, nem lehet. Nem iszom, és nektek se tanácsolom. Az alkohol szétszedi a májat és károsan hat a szellemi képességekre.
A sofőrök összenéztek.
– Mi se lennénk valami nagyivók – mondta a bekötött ujjú bizonytalan hangon. – Nem is inni hívtunk.
– Hanem hová? – kérdeztem elámulva. A pasasok megint összenéztek, a leányzó kuncogott.
– Nahát – mondta a bekötözött. – Aszongya, hová. Mi van, te nem tudod, mit szokás az ilyenekkel csinálni? – és a lányra bökött. – Menjünk ki a folyosóra, elégüljünk ki.
– Hárman egy nővel? – nem akartam hinni a fülemnek. – De hiszen ez nagy bűn! Hogy lehet ilyen szégyenteljes és züllött dolgot csinálni? Hiszen maguk a kommunizmusban élnek! Ezért haltak meg emberek a golyózáporban, égtek el a máglyákon, fagytak halálra a mocsarakban?
És noha nagyon fáradt voltam, röviden elmeséltem nekik az Októberi Forradalom, a Nagy Honvédő Háború, a Leningrádi Blokád és a nagy szocialista építkezések történetét.
– És maguk ezt mind semmibe veszik! – mondtam, kiköptem és otthagytam őket.
– Ide figyelj, apuska! – rohant utánam a bekötözött. –Most mit kaptad fel úgy a vizet? Nehogy már flepnis legyél. Már mér lennénk mi züllöttek? A csajok a züllöttek, nem mi. Azelőtt egy fél ilyen szappant kértek ni – mutatott a pohárra –, az még rendbe vót. A szükségleted is kielégíted, és meg is mosakodol. Most pedig nem adják három pohár alá, hát össze kell állnunk.
Egészen elröstelltem magamat, hogy itt valamit nem értettem meg. Bocsánatot kértem, de mondtam, hogy nem tudok a közösbe beszállni, egyrészt, mert általában nem szoktam megcsalni a feleségemet, másrészt meg nincs szappanom, a bőröndömben felejtettem. Erre a sofőr azt mondta, a szappan iránti szükségleteket itt helyben elégítik ki, és egy bódéra mutatott a sarokban, ahol egy meztelen kövér nő adta ki a poharakat. Mi is odamentünk az új ismerősömmel, átvettem a poharamat, beleszagoltam és átadtam a sofőrnek.
Hogy az hogy hálálkodott!
– Te öreg – mondta –, látom, hogy nem vagy idevalósi és nem nagyon igazodsz ki a mi életünkben. Ha kell valami, keress csak meg nyugodtan. A hetes komoszlopban dolgozom, mindenki ismer ott. Az új nevem Kozmosz, de mindenki csak Kuzjának hív, ahogy régen járta. Szóval, ha kell valami, kardáncsukló vagy kurbli, akkor gyere egyenesen oda az oszlopunkba, és mindent megszerzek neked, ami csak kell.
Megköszöntem neki, és elmentem vizet keresni. A falon és az oszlopokon mindenütt ilyesféle lemoshatatlan feliratok voltak:
A VÍZ AZ ÉLET FORRÁSA
A VÍZ NEMZETI VAGYON
AKI PAZAROLJA A VIZET, NÉPELLENSÉG
EGY BÖGRETÉRFOGATTAL EGY LOVAT MEG LEHET ITATNI
Amikor pedig közelebb léptem a fal menti csapokhoz, megláttam egy plakátot, amelyről egy polgárháborús vöröskatonához hasonlító valaki mutatott rám a nagy ujjával:
FÖLÖSLEGESEN HASZNÁLTÁL EL EGY BÖGRE VIZET!
– Én nem – mondtam. – Még egyet se vettem.
Persze a katona csak oda volt rajzolva, de olyan élethű volt, hogy a tekintete súlya alatt önkéntelenül is összehúztam magam. Szükségletemnek csak a harmadát használtam el. azaz a hat bögre vízből csak kettőt. Arra gondoltam, hogy ezért a takarékosságért talán még valamilyen kitüntetés is járna. De mégse kértem kitüntetést, hanem elindultam a kijárathoz.
Az előtérben visszaadták a ruhámat. Forró volt a gőztől. A zakómon minden gomb szétolvadt. Még jó, hogy a nadrágomon ép maradt a cipzár, ugyanis fémből van.

Könyvajánló - Michael Curtis Ford: A tízezrek

0



Rövid történeti leírás: A regény a Tízezrek nevű görög gyalogos sereg menetelését mutatja be.
A tízezer fős „hadoszlopnak” több vezetője is volt, köztük Xenofón, az ő embereinek kalandjairól szól a regény. A történetíró: Szüraküszai Themisztogenész.
A sereg útnak indul Hellászból Bizánc-Trója-Szardeisz úton egészen az Eufrátesz folyóig Cunaxáig. Ott Kürosz (perzsa vezér) életét veszti egy ütközet során, Xenofónék Asszíria felé véve az útirányt északnak indulnak tovább. A kurdok lakta vidéken komoly ellenállásba ütköznek a helyi lakosok jóvoltából.
Útjukat a déli útvonalon sivatagi körülmények és szárazság nehezíti. Északon hegyek, téli időjárás, kemény fagyok és havazás. Végül elérnek a Fekete-tengerig, ahonnan már gyerekjáték volt a visszaút a hazájukba.

Főbb szereplők:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Themisztogenész


http://hu.wikipedia.org/wiki/Xenophón


és serege a Tízezrek


http://hu.wikipedia.org/wiki/Tízezrek


Az útvonal:



Maga a történet jól megírt, élvezetes. Sajnos a könyv telis-tele van sajtóhibával, ami borzasztóan idegesített. Emiatt nem tudok maximális pontot adni.
Aki szereti a történelmi regényeket és Hellászt, annak jó szívvel ajánlom.



Kik a hopliták és milyen fegyverzetük volt? Ennek jártam kicsit utána.


A hoplita vagy pontosabban hoplitész ókori görög nehézfegyverzetű gyalogos katona volt. Fegyverzetének neve hoplon volt, erről kapta a nevét. Az ókori görög polisz legfontosabb haderőneme volt (a dombos görög vidék alkalmatlan volt harcikocsik, vagy nagyobb lovascsapatok műveleteire).

A hoplita phalanx gyorsabban mozgó könnyűfegyverzetű gyalogosokkal és változó nagyságú, de általában nem meghatározó jelentőségű lovassággal egészült ki, amely általában arra szolgált, hogy távol tartsa az ellenfél gyors mozgású, dárdahajításra, nyilazásra vagy parittyázásra alkalmas csapatait, illetve a felderítésben és az üldözésben játszott szerepet.


Spártai hoplita


Hoplita védőfegyverzet:

A pajzs (hoplon), amely a hoplita nevét is adta, és egyben harcmodorát is meghatározta, nehéz szerkezetű, nagydarab fegyver volt. A pajzs fa alapra épült, amelyet kívülről bronzzal, belülről pedig bőrrel borítottak. Tartani az alkart körülvevő (rendszerint bronz) karpánt és egy markolat segítségével lehetett. A pajzsnak azt a részét, amelynek a kar nekifeszült, többnyire még egy réteg bronzzal meg is erősítették. Nagy mérete azt jelentette, hogy meglehetősen nehéz volt, kb. 8 kg-ot nyomott. Aljáról olykor egy bőrszoknya lógott, amely a lövedékektől védte a hoplita lábát.

Testét mellvért fedte. A legdrágább típus a bronzból készült „izomvért” volt. A legelterjedtebb azonban a számos vászonrétegből összeragasztott, merev mellényt alkotó vért (linothórax) volt. Ezt a vértet többnyire fémlemezekkel vagy pikkelyekkel is megerősítették. A páncél maga egy karlyukakkal ellátott mellvértből és kétrétegnyi „tollra” vágott aljból (pterügesz) állt. A vértet a test köré tekerték, és a baloldalon fűzték össze, ahol a pajzs takarta. 

A vértet két, a vállon előrehajlított, és elöl a mellhez lekötött váll-lap tette teljessé. Számtalan minta, felhajtható pterügesz és különféle típusú váll-lapok voltak használatban.

A fejet bronzsisak védte, amelynek gyakran, de nem minden esetben, lósörény forgója is volt.
Válószínuleg az-itt ábrázolt típus - a „korinthoszi” - volt a legelterjedtebb, de sok különböző fajta volt még használatban.

A lábakat egy pár lábvért védte, amelyek pántok nélkül szorultak a lábszárra. Korábban comb-, kar- és lábfejvérteket is használtak de a perzsa háborúk idejére ezek - mivel akadályozták a mozgást és túl nehézzé tették a felszerelést - nagyrészt már kimentek a divatból. A hoplita azonban enélkül is jól volt védve.

Athéni hoplita


Források: rómaikor.hu és wikpédia.hu