Az angol író születésének 110 . évfordulója van ma.  Az isztambuli vonat regény részletével emlékezek meg az író emléke előtt.

 

ELSŐ RÉSZ
Ostende
1
A hajópénztáros kézbe vette az utolsó
partraszállókártyát, és az utasokra nézett, ahogy a sínek
és váltók véget nem érő egyhangú sorában az elárvult
tehervagonokat kerülgetve átszelik a szürke, csatakos
rakpartot. Feltűrt kabátgallérral, nyakukat a válluk közé
húzva mentek; a hosszú vasúti kocsikban, a fülkék
asztalán már felgyújtották a lámpát, s az égők kék
gyöngysorként ragyogtak át az esőn. Egy óriás daru
gémje húzott el nagy ívben, aztán leereszkedett, s a
csörlő zakatolása egy pillanatra elnyomta a víz átható
hangjait, a borús égből zuhogó eső kopogását, a
rakpartot és a gőzös oldalát csapkodó hullámok zaját.
Délután fél öt volt.
– Úristen, micsoda tavasz – mondta hangosan a
hajópénztáros, hogy megpróbálja elűzni az utóbbi
néhány óra képeit, az eső áztatta fedélzetet, a gőz, az
olaj és a bárból kiáradó poshadt világos sör szagát, a
fekete selyem suhogását, ahogy a pincérnő ide-oda
cikázott a bádogkorsókkal. Fölpillantott a daru
acélmerevítőire, föl a kezelőállásig, ahol egy kék
kezeslábasba bújtatott apró figura hatalmas kereket
forgatott; a pénztáros szokatlan irigységet érzett. A
darukezelőt jó tízméternyi köd és eső választotta el tőle,
az utasoktól, a hosszú, kivilágított expressztől. Én
viszont képtelen vagyok elszakadni ezektől az átkozott
arcoktól, gondolta a hajópénztáros, és eszébe jutott a
súlyos szőrmekabátba burkolózó zsidó fiatalember, aki
azért panaszkodott, mert kétágyas fülkét kapott; két
istenverte órára, nem többre.
Odaszólt az utolsó másodosztályú utasnak: –
Asszonyom, nem arra. A vámépület emerre van. – Az
arc szokatlanul fiatal volt; ettől a hajópénztáros kissé
megenyhült; ez legalább nem panaszkodik. –
Asszonyom, nem kér hordárt a bőröndjéhez?
– Inkább nem – felelte. – Nem értem, mit mondanak.
Különben se nehéz. – Olcsó fehér esőkabátja fölött
összecsücsörítette a száját. – Hacsak maga nem akarja
vinni, kapitány úr. – A hajópénztárost elbűvölte a lány
arcátlansága. – Ó, ha fiatal lennék, önnek nem is lenne
szüksége hordárra. Fogalmam sincs, hogy ezek mit
képzelnek. – A fejét csóválta, amikor a zsidó
fiatalember kilépett a vámosok barakkjából, s a
nyomában két megrakott hordárral, szürke antilopbőr
cipőben óvatosan megindult a sínek között. – Messzire
megy?
– Végig – felelte a lány, és boldogtalanul elnézett a
sínek fölött a csomaghalmokra, az étkezőkocsi
felgyújtott lámpáira, a sötéten várakozó vagonokra.
– Hálókocsival?
– Nem.
– Pedig azzal kellene – állapította meg a férfi –, ha már
ilyen hosszú útra megy. Három éjszaka vonaton. Az
nem tréfa. Egyébként minek megy Konstantinápolyba?
Házasodni?
– Tudomásom szerint nem. – A lány az indulástól
mélabús lett, és félt az ismeretlentől, de most egy kissé
elmosolyodott. – Bár ki tudja, nem igaz?
– Dolgozik?
– Táncolok. Varietében.
A lány köszönt, és elfordult a férfitól. Az esőkabáton át
látszott, hogy karcsú a teste, mely még a sínek és
hálókocsik közt botorkálva is meg tudta őrizni
magabiztosságát. Egy jelzőlámpa pirosról zöldre váltott,
s egy gőzszelep hosszat füttyentett. A lány arca
közönséges volt és hamiskás, a modora merész és
szomorú, a férfi még egy pillanatig legeltette rajta a
szemét. – Emlékezzen rám! – kiáltott utána. – Egy vagy
két hónap múlva újra látni fogom magát. – De tudta,
hogy ő viszont nem fog emlékezni a lányra; az
elkövetkező hetekben túl sok arc fog bebámulni az
irodája ablakán, az egyik kabinjegyet akar, a másik
pénzt vált, a harmadik hálókocsijegyet szeretne; túl sok
ahhoz, hogy megjegyezzen valakit, akin nincs is semmi
rendkívüli.
A személyzet közben nekilátott a visszaút
előkészítésének, elkezdték súrolni a fedélzetet, s amikor
a pénztáros fölért a hajóra, egészen földerült az arca,
hogy végre eltűntek az idegenek. Szerette volna, hogy
mindig így legyen; pár külföldi matróz, akiket eligazgat
a saját nyelvükön, egy pincérnő, akivel meg lehet inni
egy pohár sört. Franciául mordult a matrózokra, de azok
csak vigyorogtak, és rázendítettek egy “cocu”-ról szóló
szemérmetlen dalra, és ettől a hajópénztáros
nyárspolgári lelkébe egy kis irigység mart. – Pocsék idő
az átkeléshez – mondta angolul a főpincérnek. A férfi
korábban Londonban volt pincér, s a hajópénztáros soha
nem mondott többet franciául, mint amennyi szükséges.
– Az a zsidó fiatalember – folytatta – nagy borravalót
adott?
– Mit képzel? Hat frankot.
– Nem lett rosszul útközben?
– Nem. Az öreg bajszos pasas az egész úton rosszul
volt. Én akarom tíz frankom. Megnyertem fogadást.
Angol volt.
– Menjen már. Olyan akcentussal beszélt, hogy szinte
vágni lehetett.
– Látom útlevele. Richard John. Tanító iskolában.
– Mókás – ismerte el a hajópénztáros. Mókás, gondolta
újra, amikor vonakodva kifizette a tíz frankot, mert lelki
szemeivel megint látta azt az esőkabátos, fáradt, szürke
férfit, aki sietve elhúzódott a hajókorláttól, mihelyt
fölhúzták a feljárókat, és a hajókürtök éleset sivítottak a
felhők közt nyíló hasadék felé. Újra hallotta, ahogyan
újságot kért, esti újságot. Az nincs, közölte
vele a hajópénztáros, mert csak később jelenik meg,
mint ahogy a vonat elindul, s amikor a férfi meghallotta
a választ, hosszú, szürke bajuszát sodorgatva álmodozón
megállt.