Conrad Aiken South End

Törött a pad, a gruppok csupaszok,
kókkadt a babérfa, az egész tér elhagyatott.
Kutyák párzanak itt s a járda köveit
a gyökerek kedvükre emelgetik.


A gyepről senki sem hordja el a szemetet,
sem a döglött gyufát, sem az üvegcserepet.
A sok vén szilfa silány, a házak szeme
kopott redőnnyel les az üres telek fele.


A poros szökőkútból a por közül
madárként egy-egy falevél a szélbe repül.
Madárként száll a levél, a papír mocorog,
vagy a padlábhoz tapadva libeg-lobog.


Ezen a téren valami titkos ok miatt
örök az ősz-idei langyos alkonyat.
Nem hal meg senki, nem vár, nem szalad,
minden derűs a derűs ég alatt.


Méltóság ül a vén szeméten, kőfalon,
a házon, szilfán törődött fájdalom.
Romos tér, hol nem mozdul semmi se.
A város legrégibb szerelmese